— …most komolyan? Azért mert anyám túlzásba esett? Tudod, milyen nehéz természet. Tedd már el azokat a táskákat.
— Nem, Gergő. — Az előszobai komódról felvettem a kulcscsomóját, amit reggel kapkodva hagyott ott, majd lassú mozdulattal a zsebembe csúsztattam. — Az édesanyádhoz mész. Vigasztalni, ápolni, eltartani. Innentől ez a te feladatod. Nem az enyém.
— Ezt nem teheted meg — sziszegte dühösen. A hangjából éreztem: nem engem fél elveszíteni, hanem a kényelmet és a biztos hátteret.
— Már megtettem. Az ajtó ott van.
Kitártam előtte a bejáratot, és jelentőségteljesen a lépcsőház felé pillantottam. Morgolódva, fogát csikorgatva felkapta a csomagjait. Pontosan tudta, hogy már nem az a csendben tűrő nő áll előtte, akit éveken át irányíthatott.
Az ajtó tompa puffanással csukódott be mögötte. Kétszer is ráfordítottam a zárat.
A lakásban váratlan csend terült szét. Bementem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet, és hosszú idő óta először úgy lélegeztem fel, hogy nem nyomta a mellkasomat bűntudat. A bársonyos boríték megtette a hatását: végérvényesen lezárt egy fejezetet, amelyben én mindig csak halogattam a pontot. Most csendes este várt rám, rend a szobákban — és egy új élet, ahol senki sem szab feltételeket helyettem.