Gergő felkapta az ajándékdobozt az előszobaszekrényről – benne a méregdrága robotporszívóval –, majd kiviharzott a lakásból. Az ajtó akkorát csapódott mögötte, hogy beleremegtek az ablakok.
Egyedül maradtam a csendben. A komód tetején ott pihent a vastag, bársonyos boríték, amelyet napok óta kerülgettem. Eredetileg az ünnepi koccintáskor akartam átadni, afféle meglepetésként. De ha már nem látnak szívesen, hát megkapja nélkülem.
Számomra ez a boríték az évek némaságának jelképe volt. Nem üdvözlőlap lapult benne, hanem öt esztendő részletes bankszámlakivonatai. Számlák az anyóskom lakásfelújításáról, befizetési bizonylatok a kezeléseiről, Gergő helyett törlesztett hitelek igazolásai, és a papírok a házasságunk előtti nyaralómról, amelyet oly magától értetődően sajátjuknak tekintettek.
Felhívtam a futárszolgálatot.
— Sürgős küldemény az „Imperiál” étterembe. Személyesen adják át az ünnepeltnek, Nóra asszonynak. Mondják azt, hogy a szerető menyétől érkezett.
Alig telt el egy óra, a telefonom szinte izzott a hívásoktól. Előbb Gergő neve villogott a kijelzőn, aztán az anyjáé. Lenémítottam a készüléket, és némán figyeltem a fel-felvillanó fényt. Magam elé képzeltem a jelenetet: a borral felhevült Nóra elégedetten bontja fel a borítékot, talán valami wellnesshétvégét remél, ám ehelyett szembesül azzal, hogy a nagylelkűség korszaka véget ért, és a kölcsönről szóló elismervény alapján ideje rendeznie a tartozását.