A ruhazsák cipzárjának éles hangja végighasított a szobán.
— Ha ebben a pillanatban nem kezdesz készülődni, holnap beadom a válókeresetet — közölte Gergő a tükör előtt állva, miközben megigazította a nyakkendőjét. Rám sem nézett; biztos volt benne, hogy megijedek, mentegetőzni kezdek, és öt percen belül indulásra készen állok az anyja jubileumi ünnepségére. A megszokott szorongás helyett azonban furcsa megkönnyebbülés áradt szét bennem. Mintha egy évtizede cipelt súly gördült volna le a vállamról.
Nyugodt mozdulattal visszatettem a ruhát a szekrénybe.
— Miért dermedtel meg? — csettintett ingerülten. — Tíz perc múlva itt az autó. Anya vár.
— Menj csak — feleltem halkan, és leültem a fotelbe. — Én nem tartok veled. A válás pedig valóban remek ötlet. Legyen így.
Gergő megmerevedett. Lassan fordult felém, az arcára kiülő döbbenet őszinte volt. Hogyan lehetséges, hogy az engedelmes, mindig alkalmazkodó feleség egyszer csak szembeszegül?
— Ezt most komolyan mondod? — nevetett fel idegesen. — Pont ma akarsz erőt demonstrálni? Rendben. Elmegyek egyedül. De mire visszaérek, ne is legyél itt. Vagy térden csúszva kérsz bocsánatot anyámtól.
A levegő megfagyott közöttünk, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút.