Azok az „ostoba képecskék”, a csillogó gifek, a túláradó üdvözlőlapok – mindez az ő szeretetnyelve volt. Így tudta elmondani: „Itt vagyok. Lélegzem. Gondolok rád.”
Ez jelentette számára a kapcsolatot a világgal. A digitális szívverését.
És Márk volt az, aki némaságra ítélte ezt a szívverést.
Ha egyszer rosszul lett volna, talán soha nem szerez róla tudomást. Hiszen ő maga tiltotta meg neki, hogy életjelet adjon.
Vasárnap egész nap otthon maradt.
Megjavította a fészer beázó tetejét, beállította a wifi-routert, hogy stabilabb legyen a kapcsolat. Útközben vett egy új telefont is Ildikónak, olyat, amelyen nagyok a gombok és jól láthatók a betűk.
– Anya – mondta indulás előtt az ajtóban. – Küldd tovább.
– Mit küldjek, kisfiam?
– Bármit. Kutyás képeket, képeslapokat, időjárás-jelentést, süteményrecepteket. Minden egyes nap. Érted? Reggelente. Tudnom kell, hogy nálad megszületett a „jó reggelt”. Nekem ez… létfontosságú. Azt jelenti, hogy itt vagy.
Visszafelé autózott a városba, amikor megrezzent a telefonja.
Viber-értesítés. Anya.
A képen egy pufók, szürke macska vigyorgott kalapban, kezében almákkal teli kosár. A felirat: „Szerencsés utat, drágám!”
Márk elmosolyodott. Hosszú hónapok óta először igazán.
Elindította a hangüzenetet:
– Köszi, anya. Remek választás ez a macska. Amint megérkezem, felhívlak.
Tanulság:
A szülőktől érkező, túl sűrűnek tűnő üzenetek nem felesleges zajok. Sokszor ez az egyetlen szál, amely még összeköti őket a mi rohanó világunkkal, ahol már alig jut nekik szerep. Ne szakítsuk el. Eljöhet az idő, amikor a telefon végleg néma marad, és bármit odaadnánk egy bugyuta „Jó reggelt!” képeslapért – de akkor már nem lesz, aki elküldje.