Az ajtó nem engedett: belülről volt kulcsra zárva.
– Anya! Anya, kérlek, nyisd ki!
Válasz nem érkezett. Márk körberohanta a házat, és a verandánál ököllel betörte az egyik ablakot. A szilánkok a tenyerébe martak, de fel sem fogta a fájdalmat. Átmászott a kereten, és a sötét előszobába huppant.
Bent néma csend honolt, csak a falióra egyhangú kattogása törte meg az éjszakát.
A szobában, a régi heverőn feküdt Ildikó. Ugyanabban a kopott köntösben, amit otthon mindig viselt.
Mozdulatlanul pihent.
Márk odarohant, és remegő kézzel a csuklójára szorított. A bőre meleg volt.
Az asszony lassan felnyitotta a szemét. Tekintete fátyolos és riadt.
– Márkikám? Mit keresel itt ilyen hajnalban? Történt valami?
A férfi térdre rogyott mellette, homlokát az anyja öléhez szorította. Egész testében reszketett.
– Miért nem válaszoltál? Miért tűntél el teljesen az internetről?
– Hiszen te kérted, hogy ne írogassak… – suttogta zavartan Ildikó, miközben megsimította fia haját. – A telefonom meg… talán lemerült. Betettem a szekrénybe, és nem is vettem elő. Nem akartalak zavarni. Azt gondoltam, biztos sok dolgod van.
Márk felkapcsolta a villanyt. A szekrény polcán ott hevert a kikapcsolt, lemerült okostelefon.
Mellette egy régi, kockás füzet feküdt. Belelapozott.
Afféle napló volt – a ki nem mondott üzenetek gyűjteménye.
Ildikó ide jegyezte le mindazt, amit elküldött volna neki, de végül magában tartott.
„Szerda. Márkikám, ma végre elállt az eső. Eszembe jutott, amikor kisiskolásként együtt szedtük a gombát, és belehuppantál egy pocsolyába, aztán csak nevettél. Szeretlek.”
„Csütörtök. Megint ingadozik a cukrom, bevettem a gyógyszert. Nem akarlak terhelni, tudom, mennyi a munkád. Csak tudd, büszke vagyok rád.”
„Péntek. Apádról álmodtam. Azt üzente, vigyázz magadra.”
Márk a remegő betűket nézte, és érezte, hogy a közöny kemény kérge darabokra hull benne.