Végül még a gondosan megszerkesztett, esti „szép álmokat” kívánó képet is kitörölte a telefonjáról.
„Rendben, Márkocska. Nem írok többé” – pötyögte be lassan, egy ujjal, sokáig keresgélve a parányi betűket. Nézte a kijelzőn a mondatot, aztán egyetlen mozdulattal azt is eltüntette. Minek is zavarná?
A készüléket betette a szekrénybe, mintha ezzel együtt a saját hangját is elzárná.
Márk közben élvezte a csendet. Nem rezgett a zsebében a mobil, nem ugrottak fel újabb és újabb üzenetek, sem oda nem illő videók.
„Na végre, megértette” – futott át rajta elégedetten.
Eltelt tíz nap.
Szombat este egy kávézóban ült a kollégáival. A hangulat oldott volt, poharak koccantak.
– Az enyém tegnapelőtt átküldte, hogyan kell befőttet főzni – nevetett az egyik ismerőse. – Azt írta, jegyezzem le a receptet!
Az asztalnál mindenki hahotázott.
Márk is elővette a telefonját. Megnyitotta az édesanyjával folytatott beszélgetést.
Az utolsó üzenet tőle: „…EGYÁLTALÁN NE ÍRJ.”
Állapot: „Utoljára aktív: 9 napja.”
Valami kellemetlen szorítás hasított belé. Az anyja sosem kapcsolta ki a telefonját. Mindig azt mondogatta: „Mi van, ha hívsz, és nem hallom meg?”
Tárcsázta.
Hosszú, üres kicsengés. Újra és újra.
Majd a gépi hang: a hívott fél nem elérhető.
Ismét próbálta. Aztán még egyszer.
A gyomrából jeges, sűrű félelem kúszott felfelé a torkáig.
Az éjszakai országúton szinte száguldott, nem törődve a sebességhatárokkal. Közben felhívta Renátát.
– Renáta, hol van anya?!
– Jaj, Márkocska… fogalmam sincs. Három napja átmentem hozzá, azt hittem, csak kiugrott a piacra. Sötétek voltak az ablakok. Talán elutazott valami rokonhoz?
Márk tudta, hogy ez lehetetlen. Az anyjának nem volt testvére, sem közeli rokona. Rajta kívül senkije sem akadt.
Hajnali fél négy körül ért be a kisvárosba. A ház komoran rajzolódott ki a sötétben, a kapu résnyire nyitva állt.
Felrohant a lépcsőn, és megrántotta a bejárati ajtót.