– Anya, kérlek, fejezd már be ezeket a képes üzeneteket! „Szép jó reggelt!”, „Legyen csodás napod!”… Teljesen lefagy tőlük a telefonom! Írj csak akkor, ha tényleg mondanivalód van. Vagy inkább ne írj semmit, ha nincs. Dolgozom, nincs időm kiskutyás verseket nézegetni!
Márk dühösen a kanapéra hajította a mobilját. A kijelző még világított: egy plüssmackó mosolygott rajta, alatta a felirat: „Soha ne tűnjön el az arcodról a mosoly!”
Harminchat éves volt, egy nagy tanácsadó cégnél vezette az egyik részleget. A mindennapjai értekezletek, kimutatások, prezentációk és szüntelen csörgő értesítések között teltek. Az élete egyetlen, véget nem érő információáradatnak tűnt.
Az édesanyja, Ildikó, egy kisvárosban lakott, úgy kétszázötven kilométerre tőle. Nyolc hónappal korábban tanulta meg használni a Vibert, amikor Márk odaadta neki a régi okostelefonját.
Attól a naptól kezdve a férfi számára a telefon valóságos animált képeslap-áradattá változott.
Reggelenként pixeles virágcsokrok érkeztek, esténként altatós jókívánságok.
Eleinte még küldött egy-egy szívecskét válaszul. Később már csak megnyitotta az üzeneteket. Ma viszont elfogyott a türelme.
Ildikó elolvasta fia sorait.
„Ne írjak egyáltalán, ha nincs mit mondanom.”
Az ablakhoz lépett. Odakint apró, novemberi eső szemerkélt. Mit is mesélhetne?
Hogy a kutya, Buksi, megint átszökött a szomszédba?
Hogy Renáta néni már megint összekapott a boltossal?
Vagy hogy reggelre tizenkettőre ugrott a vércukra?
Ugyan kit érdekelné mindez egy olyan embernek, aki „üzleti stratégiákat épít”?
Halkan sóhajtott, a kötény sarkával letörölte a szeméből kicsorduló könnyet, majd hosszú ideig mozdulatlanul állt a csendes konyhában.