— Néha úgy érzem, Anna egyszerűen csak jókor volt jó helyen… és jól ment férjhez.
Néhányan ismét felnevettek az asztalnál.
Ránéztem.
— Komolyan ezt gondolod?
— Hát persze. — Elégedett mosoly ült az arcán. — Tulajdonképpen én csináltam belőled azt, aki lettél.
A levegő megfagyott.
Odabent éreztem, hogy valami végleg elreped bennem. Mintha egy hajszálrepedés mostanra hasadékká szélesedett volna. Kívülről azonban higgadt maradtam.
— Érdekes szóhasználat — jegyeztem meg csendesen.
Felvonta a szemöldökét.
— Tessék?
— Az, hogy „csináltál”.
Legyintett.
— Képletesen értem.
— Értem — bólintottam.
Az anyósa közbeszólt:
— Gábor mindig is a család támasza volt.
Halkan kérdeztem vissza:
— Melyik családé?
Meglepődve nézett rám.
— A tiéteké, hát kié?
— Természetesen — feleltem egyenletes hangon.
Gábor fürkészve nézett.
— Anna, ma valahogy furcsán viselkedsz.
— Tényleg?
— Igen, valami más rajtad.
Elmosolyodtam.
— Talán csak elfáradtam.
Újra megemelte a poharát.
— Ugyan már. A lényeg, hogy ne felejtsd el, kinek köszönhetsz mindent.
Ráemeltem a tekintetem.
— Kinek is?
Szinte játékos hangon felelte:
— Nekem.
Valaki megint felkacagott. Én is mosolyogtam.
Belül azonban üresség tátongott. Mély, zajtalan csend, mintha hirtelen lehalkították volna a világot.
Néztem őt. A férfit, akivel kilenc évet éltem le. És akkor megértettem valamit, ami addig csak sejtés volt.
Ő ezt valóban így gondolja.
Hogy ő formált engem.
Hogy hálával tartozom neki.
Hogy nélküle semmi lennék.
Lassan felálltam a székről.
— Hová mész? — kérdezte Gábor.
— Kihozom a desszertet.
Kimentem a konyhába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Néhány másodpercig csak álltam mozdulatlanul. A mosogatót néztem. A vízforralót. Az ablak sötét üvegét.
Vettem egy mély levegőt.
És váratlanul könnyebb lett a mellkasom. Mintha végre tisztán látnék.
Amikor visszatértem a tortával, a társaság ugyanúgy beszélgetett, nevetgélt, kortyolgatta a bort.
— Megérkezett a háziasszony — jegyezte meg Gábor.
Letettem a süteményt az asztal közepére.
— Parancsoljatok.
— Köszönjük, Anna — mondta az anyósa.
Mosolyogtam.
Gábor közelebb hajolt, és halkan a fülembe súgta:
— Ne vedd a szívedre. Csak vicceltem.
Ránéztem.
— Természetesen.