— Persze — felelte könnyedén. — Hivatalosan.
— Hivatalosan? — kérdeztem vissza.
— Tudod te jól, mire gondolok. Ha nincs az én ötletem…
Halkan közbeszóltam:
— Arra az „ötletre” célzol, hogy alapítsunk egy könyvelőirodát?
Elmosolyodott.
— Pont arra.
— Érdekes — jegyeztem meg.
— Mi benne az?
— Az, hogy én tíz éven át könyvelőként dolgoztam.
A húga zavartan megköszörülte a torkát.
— Anna, biztos csak viccel.
Ránéztem.
— Természetesen.
Gábor ismét felemelte a poharát.
— Ugyan már, ne sértődj meg. Tudod, mennyire büszke vagyok rád.
Nyugodt hangon kérdeztem:
— Tényleg?
— Hát persze.
— Akkor miért állítottad az imént, hogy nélküled semmire sem vittem volna?
Egy pillanatra elhallgatott, de gyorsan összeszedte magát.
— Ugyan, csak tréfa volt.
Nevetés futott végig az asztalon.
Valaki megjegyezte:
— Anna, te mindent túl komolyan veszel.
Elmosolyodtam.
— Lehet.
Gábor legyintett.
— Mostanában amúgy is túl merev lett. Régen sokkal lazább volt.
Az anyja sóhajtott.
— Az üzlet világa megváltoztatja az embert.
— Így van — bólogatott Gábor, majd nevetve hozzátette: — Főleg, ha elkezd dőlni a pénz.
Ránéztem.
— Milyen pénzre gondolsz?
— Hát a cég bevételeire.
— Arra a vállalkozásra, ami az én nevemen van? — kérdeztem csendesen.
A társaság elnémult.
Gábor ideges mosollyal próbált oldani.
— Ugyan, egy család vagyunk.
— Igen.
— Ami az egyikünké, az a másiké is.
Bólintottam.
— Természetesen.
Láthatóan megkönnyebbült.
— Na, ugye.
Felvettem a vizespoharam, kortyoltam, majd higgadtan megszólaltam:
— Akkor furcsa helyzet áll fenn.
— Miféle?
— Az, hogy az adókat kizárólag én fizetem.
Gábor arca megfeszült.
— Ezt hogy érted?
— Úgy, hogy másfél éve nem dolgozol a cégben.
Valaki köhintett.
— Én a stratégiáért felelek — vágta rá ingerülten.
— Pontosan melyikért? — kérdeztem.
Kinyitotta a száját, de nem jött hang.
A húga gyorsan közbevágott:
— Anna, talán ne most beszéljünk munkáról.
— Rendben — feleltem nyugodtan.
Gábor hirtelen megszólalt:
— Őszintén szólva…
Szünetet tartott.
— Néha…