Este, a családi vacsorán a férjem tréfálkozott rajtam mindenki előtt. Másnap reggel beadtam a válókeresetet.
Amikor Gábor kimondta azt a bizonyos mondatot, egy pillanatra megfagyott a levegő az asztal körül. Aztán kitört a nevetés. Mindenki kacagott.
Rajtam kívül.
— Ugyan, hát igaz, nem? — folytatta derűsen, miközben újratöltötte a borospoharát. — Ha én nem vagyok, Anna még most is az irodájában ülne, és filléreket számolgatna.
A húga hangosan felnevetett.
— Ez így van!
Az anyja is elégedetten mosolygott.
— A mi Gáborunk mindig tudta, hogyan kell egy nőt jó irányba terelni.
Lassan letettem a villát. A csirke már kihűlt a tányéromon. Alig ettem valamit, inkább figyeltem.
Gábor úgy beszélt, mintha közönség előtt szerepelne.
— Emlékeztek, milyen volt, amikor megismerkedtünk? Csendes, visszahúzódó… — színpadiasan megrázta a fejét. — Egyedül semmire sem vitte volna.
Újabb hahota.
A tekintetem a terítőre siklott. Fehér abrosz. Csillogó poharak. Salátástálak. Tízen ültünk az asztalnál: a szülei, a testvére a férjével, egy nagybácsi, egy nagynéni, a gyerekek. Mindannyian érdeklődve hallgatták, mintha valami szórakoztató történetet mesélne.
— Szerencse, hogy kirángattam onnan — folytatta. — Különben még mindig a táblázatai fölött görnyedne.
Valaki közbeszólt:
— De hát most már közös vállalkozásotok van!
Gábor büszkén bólintott.
— Persze. De vajon ki találta ki az egészet?
Felemelte a mutatóujját.
— Én.
Lassan ránéztem.
— Tényleg?
Elégedetten elmosolyodott.
— Hát persze.
— Milyen érdekes.
Nem vette észre a hangsúlyt. Túlságosan élvezte a saját előadását.
— Én mondtam neki: „Anna, elég abból, hogy másnak dolgozol. Indítsunk saját céget!”
Az anyja helyeslően bólogatott.
— A mi fiunkban mindig is volt üzleti érzék.
Nyugodtan kérdeztem:
— És a tőke?
Legyintett.
— Ugyan, a pénz másodlagos. Az ötlet számít.
Néhány másodpercig csak néztem őt.
Aztán megszólaltam:
— A pénz az enyém volt.
A beszélgetés zaja érezhetően halkult.
Gábor gúnyosan elmosolyodott.
— Ugyan már — mondta.