— Mária, igazán nem érzi, hogy ez túlzás? — szólalt meg végül Júlia halkan, de határozottan. — Eszter évek óta rendben tartja ezt a házat, gondozza a kertet, a virágokat… legalább ennyi tiszteletet megérdemelne.
— Semmi köze hozzá! — csattant fel Mária. — Az én otthonomban ne akarja senki megmondani, mi a rend!
Eszter nem vitatkozott tovább. Szótlanul kivitte a már összekészített csomagokat az udvarra, majd a telefonján rendelt egy taxit. Benedek némán bújt hozzá, és görcsösen kapaszkodott a kabátjába. Láthatóan kerülte a nagymamája tekintetét.
— Anya… Gábor nem jön velünk? — kérdezte félénken.
— Nem, kincsem — felelte Eszter, és megsimogatta a fejét.
Néhány perc múlva Gábor is előkerült a bejárati ajtóban. Tanácstalannak tűnt, mintha csak most fogta volna fel, mi történik.
— Eszter… ezt ugye nem gondolod komolyan? Hová készülsz?
— A szüleimhez megyek.
— De hát miért? Leülhetnénk, átbeszélhetnénk… biztosan találunk valami megoldást.
Eszter keserűen felnevetett.
— Miféle megoldást, Gábor? Az anyád az imént rakott ki minket a gyerekkel együtt. Te pedig végignézted szó nélkül. Miről kellene még tárgyalnunk?
— Csak hirtelen felindulásból mondta… tudod, milyen a természete. Nem gondolta komolyan.
A nő hosszasan ránézett. Három évet töltöttek együtt, mégis idegennek érezte a férfit.
— Azt mondta a szemembe, hogy a fiam szégyen és teher. Előtted. És te hallgattál.
— Mit tehettem volna? Ő az anyám…
— És mi kik vagyunk számodra? Idegenek?
Ekkor gördült be a taxi az utcába. A sofőr kiszállt, és segített a bőröndöket a csomagtartóba emelni. Benedek beült hátra. Eszter még egyszer visszafordult Gábor felé.
— Beadom a válókeresetet.
— Eszter, kérlek, várj! Ne dönts így! Beszéljük meg!
De a nő már becsukta maga mögött az ajtót. Amikor az autó elindult, Benedek hátrapillantott az ablakon. Gábor a kert közepén állt, mellette Mária heves kézmozdulatokkal magyarázott valamit.
— Anya… sírsz? — kérdezte a kisfiú.
Eszter gyorsan letörölte az arcát.
— Nem, csak fáradt vagyok, ennyi az egész.
A szülei lakásáig közel két órán át tartott az út. A megyeszékhelyen éltek, egy tágas, háromszobás lakásban. Erzsébet nyitott ajtót. Egyetlen pillantás elég volt neki, hogy megértse a helyzetet.
— Gyertek csak be — mondta gyengéden. — Benedek, a nagypapád bent vár, vett neked egy új mesekönyvet.
A fiú azonnal beszaladt, Eszter pedig anyja karjába omlott, és végre nem tartotta vissza a könnyeit.
— Jól van, kislányom… sírj csak — suttogta Erzsébet. — Ráérsz később mindent elmesélni.
Este, amikor Benedek már aludt, Eszter részletesen beszámolt a történtekről. László végig csendben hallgatta, de az állkapcsa megfeszült.
— Jól tetted, hogy eljöttél — mondta végül komoran. — Ezt nem kellett volna tovább tűrnöd. Csak azt sajnálom, hogy nem szóltál hamarabb.
— Azt hittem, majd változik valami. Hogy Gábor egyszer kiáll mellettünk.
— A te férjed mindig is az anyja árnyékában élt — sóhajtott Erzsébet. — Az ilyen ember előbb cserél feleséget, mint hogy szembeszálljon a szülőjével.
Eszter telefonja szinte megállás nélkül rezgett. Gábor óránként próbálta hívni. Nem vette fel. Végül üzenetet küldött: „Kérlek, ne keress többé. A továbbiakat intézzük ügyvéden keresztül.”
Másnap felkeresett egy jogászt. A válás egyszerűnek ígérkezett: közös vagyon nem volt, a ház Mária nevén állt, és közös gyermekük sem született.
— Ha a férje nem akadékoskodik, egy hónapon belül kimondják a válást — tájékoztatta az ügyvéd.
Három nappal később Gábor megjelent a szülői lakásnál. László azonban nem engedte be.
— Eszter nem kíván beszélni magával. A gyereket se zaklassa.
— El kell mondanom neki, hogy anyámat elköltöztetem, és ketten kezdünk új életet! — tiltakozott kétségbeesetten.
— Ezen korábban kellett volna gondolkodnia — zárta rövidre László.
Az idő gyorsan telt. Egy hónap múlva a válást kimondták. Gábor minden iratot aláírt, nem emelt kifogást. Eszter állást kapott a helyi kórházban, Benedek pedig új iskolába került. Eleinte nehezen viselte a változást, de hamar talált barátokat.
Egy este Erzsébet elgondolkodva szólalt meg:
— Lehet, hogy most fáj, de hosszú távon ez volt a legjobb. Képzeld el, ha még tíz évig maradsz abban a közegben. Mi maradt volna belőled? És Benedekből?
Eszter bólintott. Tudta, hogy igaza van. Inkább most kellett kilépnie, mint éveken át megalázva élni. Volt munkája, ott volt mellette a fia és a szülei — ennél fontosabb nem is kellett.
Fél év elteltével Júlia telefonált, és híreket hozott. Gábor továbbra is Máriával lakott. Az asszony irányította minden lépését: főzött, takarított, bevásárolt helyette is. Gábor lefogyott, kimerültnek látszott. A munkahelyén is problémái akadtak, mert rendszeresen késett — előbb reggelit kellett készítenie az anyjának, majd elmosogatni.
— Most meg azt terjeszti, hogy te voltál hálátlan — tette hozzá Júlia. — De senki nem hisz neki. Mindenki tudja, mennyit dolgoztál.
Eszter csak megvonta a vállát. Beszéljen, amit akar. A lényeg az volt, hogy ő és Benedek végre nyugalomban éltek — kiabálás, sértések és megaláztatás nélkül. És ez mindennél többet ért.