— Rendben van, Mária — felelte végül Eszter halkan. — Összeszedjük a holminkat, és elmegyünk.
— Ez már beszéd! — csattant fel diadalittasan az anyós. — Ne élősködj tovább a nyakamon! Majd keresel magadnak mást, aki eltart téged meg azt a kölyköt!
— Anya, elég! — próbálta csitítani Gábor, de a szavai leperegtek Máriáról.
— Te maradj csendben! — fordult felé ingerülten. — Nem látod, hogy ez a nő az ujja köré csavart? Rád telepedett a gyerekével együtt, és még a házamat is kisajátította!
— Nem vagyok semmiféle kölyök! — hangzott fel ekkor egy remegő, de elszánt gyerekhang.
Mindhárman az ajtó felé kapták a fejüket. Benedek állt ott, ökölbe szorított kézzel. Az arca lángolt, szemében könnyek csillogtak.
— Rossz vagy! Gonosz nagymama! Utállak!
Mária arca eltorzult a felháborodástól.
— Hogy mersz így beszélni velem? Az én házamban? Mindjárt adok én neked okot a sírásra!
A fiú felé indult, de Eszter azonnal elé lépett.
— A fiamhoz nem nyúl.
— A te fiad? — csattant fel az asszony. — Ki vagy te egyáltalán? Senki! Se gyökered, se múltad! Albérletekben húztad meg magad a gyerekeddel, míg az én hiszékeny fiam meg nem sajnált!
Gábor mozdulatlanul ült az asztalnál, tekintetét a tányérjára szegezve. Eszter egy pillanatra ráemelte a szemét, várva legalább egy mondatot, egyetlen kiállást mellette. De a férfi hallgatott.
— Benedek, menj be a szobádba, és tedd be a kedvenc játékaidat a hátizsákodba — mondta Eszter nyugodt hangon.
— Anya… tényleg elmegyünk? — kérdezte a kisfiú elcsukló hangon.
— Igen, kincsem. A nagyiékhoz költözünk egy időre.
A gyerek bólintott, majd besietett a szobájába. Mária elégedetten szusszantott.
— Legalább erre volt eszed! De az én dolgaimhoz hozzá ne érj! Ami ebben a házban van, az mind az enyém!
Eszter szó nélkül elhaladt mellette, és bement a hálóba. A szekrény tetejéről levette a két bőröndöt. Nyugodt, megfontolt mozdulatokkal kezdett pakolni: először a saját ruháit, majd Benedek holmiját. Mária az ajtófélfának támaszkodva figyelte minden mozdulatát.
— Az a ruha itt lett véve! Tedd vissza! — csapott le hirtelen.
— Ezt még évekkel ezelőtt hoztam magammal — felelte Eszter higgadtan, és folytatta a pakolást.
— Hazudsz! Gábor, szólj már rá!
De Gábor nem jelent meg az ajtóban.
Eszter a fiókból elővette az iratokat: a saját és a fia okmányait, a takarékbetétkönyvet, valamint egy apró ékszerdobozt, amelyet az édesanyjától örökölt. Külön táskába tette őket.
— Mit dugdosol ott? Add ide! — kapott utána Mária.
— Ezek a mi papírjaink. Ne érjen hozzájuk — válaszolta határozottan.
Ezután átment Benedekhez. A kisfiú az ágy szélén ült, és a plüssmackóját ölelte.
— Anya, visszajövünk még ide valaha?
Eszter megsimogatta a haját.
— Most az a fontos, hogy együtt maradjunk. A többit majd meglátjuk.
Gyorsan összeszedte a gyerek ruháit, iskolai füzeteit, kedvenc rajzfüzeteit is. Mária közben mögötte járt-kelt, és mérgesen morogta:
— Csak próbálj meg bármit elvinni, ami nem a tiéd! Azonnal rendőrt hívok! Tolvajnak jelentelek!
Eszter megállt, és nyugodtan az anyósára nézett.
— Tudja mit? Áthívom a szomszédokat. Legyenek tanúk, mit viszek el innen. Így később nem vádolhat meg alaptalanul.
— Hívd csak az egész utcát! — legyintett Mária gúnyosan.
Eszter kilépett az udvarra. A kerítés túloldalán Júlia éppen a kertet locsolta.
— Júlia, megtenné, hogy átjön egy percre? — szólt át.
A szomszédasszony aggódva közelebb lépett.
— Mi történt, Eszter? Olyan sápadt vagy.
— Benedekkel elköltözünk. Szeretném, ha maga és Balázs átjönnének, és megnéznék, mit viszünk el. Nem akarok később kellemetlenséget.
— Hát idáig jutottatok? Persze, máris szólok Balázsnak.
Néhány perc múlva a ház előszobájában álltak. Mária ingerülten fújtatott.
— Minek ez a felhajtás?
— Tanúként vagyunk itt — mondta Balázs nyugodtan. — Hogy később ne lehessen félreértés.
Eszter a jelenlétükben még egyszer végigment a szobákon, és megmutatta, mit csomagolt össze: két bőrönd ruhát, egy táskányi iratot, Benedek hátizsákját a játékaival, valamint néhány könyvet.
— Csak ennyit viszünk. Minden bútor, edény és gép itt marad.
— Úgy is legyen! — vágta rá Mária élesen. — Az én dolgaimat ne hurcolja senki!
Júlia rosszallóan csóválta a fejét, és csendesen megszólalt.