Az elmúlt esztendő alatt Eszter pontosan megtapasztalta: valahányszor megpróbálta higgadtan elmondani a saját nézőpontját, a vita végén Mária mindig ugyanarra hivatkozott — hogy az ingatlan az ő nevén szerepel.
Ez a kérdés különösen érzékenyen érintette. Amikor a házasságkötés után Gáborhoz költözött, nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy a férfi közölte: a ház hivatalosan az édesanyjáé.
— Így biztosabb — magyarázta akkor Gábor. — Soha nem lehet tudni, mit hoz az élet. Anyától senki sem veheti el. Papíron az övé, de valójában én építettem, az én keresetem ment rá.
Eszter hitt neki. Nem is nagyon volt választása: a válása után az egyszobás lakást a volt férjénél hagyta, csak hogy minél gyorsabban lezárhassa a múltat. Benedekkel albérletről albérletre jártak, amíg meg nem ismerte Gábort.
Az első két esztendő szinte idillinek tűnt. Gábor figyelmes volt Benedekkel, a kisfiú hamar megszerette a nevelőapját. A ház tágas volt, barátságos, a kert pedig igazi menedék. Eszter veteményest alakított ki, virágágyásokat gondozott, és először érezte úgy hosszú idő után, hogy végre biztonságban van.
Aztán egy napon Mária megjelent a kapuban két bőrönddel.
— Jogom van a saját otthonomban lakni! — jelentette ki határozottan, amikor észrevette menye meglepett arckifejezését. — Vagy talán zavar, hogy egy anya a fia közelében akar élni?
Gábor akkor átkarolta Esztert, és halkan a fülébe súgta:
— Légy türelmes. Idővel megszokja a helyzetet, és minden lecsillapodik.
Csakhogy semmi sem csillapodott. Mária hónapról hónapra egyre inkább sajátjának tekintette az egész házat. Átrendezte a nappalit, lecserélte a függönyöket Eszter választásáról harsány, óriás rózsákkal díszített darabokra. A televízió melletti legkényelmesebb fotelt kisajátította, és egész délután maximális hangerőn nézte a sorozatait.
— Nem beszélnél vele? — kérte egy este Eszter a férjét. — Benedek képtelen tanulni a zajtól.
— Ugyan, hadd szórakozzon — legyintett Gábor. — Mit vársz tőle? És ne fújd fel ennyire. Anyám teljesen normálisan viselkedik, csak te reagálod túl.
Eszter elhallgatott. Jól tudta, hogy Gábor szemében az édesanyja érinthetetlen. Bármilyen nézeteltérés adódott, ösztönösen mellé állt, még akkor is, ha nyilvánvaló volt, hogy Mária túllőtt a célon.
Mint például a múlt hónapban, amikor Mária jelenetet rendezett, mert Eszter új sportcipőt vásárolt Benedeknek.
— Felelőtlen pazarlás! — visszhangzott a ház a kiabálástól. — Szórja a pénzt, mintha nem számítana! Az én Gáborom három évig hordott egyetlen cipőt, és semmi baja nem lett!
— A saját fizetésemből vettem — próbálta nyugodtan elmagyarázni Eszter.
— Saját? Ebben a házban nincs olyan, hogy az enyém meg a tied! Itt minden közös! Ne akarj külön szabályokat felállítani!
Gábor akkor szó nélkül kiment a garázsba. Csak jóval később tért vissza, amikorra a vita már elült. Úgy viselkedett, mintha semmit sem hallott volna.
Ebédnél Mária tovább panaszkodott.
— Bezzeg régen a feleségek tisztelték a férjüket. Ma meg mindenki csak a saját feje után megy.
— Mama, elég — morogta Gábor, anélkül hogy felnézett volna.
— Mi az, hogy elég? Csak az igazat mondom! A feleséged semmibe vesz. Összevissza főz, agyonterheli a gyereket a tanulással, és ész nélkül költi a pénzt.
Eszter ekkor már nem tudott csendben maradni.
— Két műszakban dolgozom ápolónőként, egyedül gondoskodom a fiamról, és a háztartást is viszem. Pontosan mivel van problémája?
Mária lassan letette a kanalat, és hűvös, kemény tekintettel nézett rá.
— Azzal, hogy elfelejted, kinek az otthonában élsz. Ha úgy döntök, akár holnap kitehetlek innen a kölyköddel együtt. Ez az én házam, a fiam nekem ajándékozta.
— Mama! — emelte fel végre a hangját Gábor. — Hogy beszélhetsz így?
— Miért ne? A tulajdoni lapon az én nevem szerepel. Én rendelkezem itt. Ő pedig tudhatná, hol a helye.
Benedek riadtan kapkodta a tekintetét az asztal körül. Az alsó ajka remegett.
— Menj be a szobádba, kicsim, és foglalkozz a feladataiddal — mondta halkan Eszter.
Amikor a fiú eltűnt a folyosón, Eszter lassan felállt. A mellkasát szorította valami, mégis kiegyenesedett, és egyenesen Mária szemébe nézett.
— Ezt így nem folytathatjuk — mondta csendesen, de határozottan.
— Akkor menj! — sivította az anyós. — Fogd a gyerekedet, és takarodjatok! Ez az én házam!
Eszter vállai megfeszültek, de a hangja nem remegett meg. Nem adja meg neki azt az elégtételt, hogy megtörve vagy gyengének lássa.