— Fogd a kölyködet, és tűnjetek el innen! Ezt az ingatlant a fiam íratta a nevemre! — rikácsolta Mária, hangja élesen hasított végig a konyhán.
Eszter a tűzhelynél állt, fakanállal lassan kevergette a levest, amikor a háta mögött meghallotta a jól ismert, jelentőségteljes torokköszörülést. Mária komótosan lépett be, kimért mozdulatokkal, mintha ellenőrzést tartana a saját birtokán.
— Már megint péppé főzted a krumplit — hajolt a fazék fölé a menye válla fölött. — Ki eszi ezt így? Az én Gáborom azt szereti, ha a burgonya egyben marad, nem esik szét.
Eszter szó nélkül folytatta a kavarást. Az elmúlt egy év során, amióta közös fedél alatt éltek, igyekezett hozzászokni az efféle megjegyzésekhez. Vagy legalábbis megtanulni nem reagálni rájuk.
— Szerintem remek illata van — lépett be Gábor, és egy puszit nyomott a felesége arcára. — Biztos finom lesz.
— Persze, mert korog a gyomrod — telepedett le az asztalhoz Mária. — De előbb meg kellett volna pirítani a húst, és csak utána beletenni. Úgy sokkal zamatosabb.
Gábor csak megvonta a vállát, és inkább kiment a helyiségből. Eszter elzárta a gázt, majd elővette a tányérokat, hogy megterítsen. A nappaliból ekkor felcsendült a nyolcéves Benedek hangja:
— Anya, ebéd után átmehetek Márkhoz? Kapott egy új építőkészletet!
— Majd meglátjuk. Előbb legyen kész a gyakorlás — felelte Eszter.
— Gyakorlás a vakáció alatt? — csapta össze a kezét Mária. — A gyereknek pihenés jár! Teljesen túlterheled a sok tanulással. Bezzeg a mi időnkben egész nyáron az utcán lógtunk, mégis tisztességes emberek lettünk.
Benedek megállt a konyha küszöbén, és kíváncsian figyelte a szóváltást.
— Gyere csak ide, kincsem — intett neki a nagymama. — Adok neked egy kis édességet. Ne hallgass anyádra, nyáron nincs szükség leckére.
— Mária, Benedekkel megbeszéltük, hogy minden nap egy órát olvas és gyakorol, hogy szeptemberre ne essen ki a ritmusból — mondta Eszter higgadtan.
— Tényleg? Ti ketten megbeszéltétek? És én ebben a házban nem számítok? Vagy csak vendég vagyok itt?
Eszter ajkába harapott. Ez a mondat rendszeresen elhangzott, mióta Mária egy évvel korábban hozzájuk költözött. Azelőtt két évig békességben éltek: az anyós legfeljebb hetente egyszer látogatott át a közeli faluból. Aztán Gábor előállt azzal, amit „észszerű lépésnek” nevezett: az édesanyja eladja a házát, és végleg hozzájuk költözik.
— Miért ülnék egyedül abban a nagy házban? — érvelt akkor Mária. — Itt a család, az unokám, és még segíthetek is nektek. Nem vagyok idegen.
Gábor azonnal rábólintott. Nem kérte ki Eszter véleményét, csupán közölte a döntést: anya jön, a hátsó szobát szabaddá kell tenni. Eszter akkor hallgatott. A ház elég tágas volt, elfértek. Sőt, remélte, hogy valóban kapnak némi támogatást — talán vigyáz majd Benedekre, besegít a mindennapokba.
A valóság azonban egészen más képet mutatott. Mária ritkán vállalt tényleges feladatot, viszont mindenbe beleszólt. Ha Eszter főzött, talált benne hibát. Ha takarított, szerinte maradt por. Ha a fiát nevelte, túl szigorúnak minősítette.
— Gábor, szólj rá a feleségedre, ne sanyargassa a gyereket! — kiáltotta be a nappaliba. — Előbb ebédeljen, aztán jöhetnek azok az értelmetlen feladatok!
— Anya, kérlek, hagyd ezt — hallatszott Gábor fáradt válasza. — Eszter tudja, mit csinál.
Mária sértődötten felszisszent, majd látványosan Benedek elé öntött egy marék karamellát.
— Tessék, drágám. A nagymama gondoskodik rólad, ha már anyád mással van elfoglalva.
Eszter kissé erősebben tette le a tányérokat, mint kellett volna; az edények összekoccantak. Benedek riadtan pillantott hol az anyjára, hol a nagymamájára.
— Ebéd után eszem meg — mondta végül halkan.
— Így helyes — simított végig Eszter a fia haján. — Most menj, moss kezet.
Amint a kisfiú eltűnt a folyosón, Mária keskenyre húzta a szemét.
— Ellenem neveled a gyereket?
— Senkit sem fordítok senki ellen. Vannak szabályaink, amelyeket Gáborral közösen hoztunk.
— Közösen? — nevetett fel gúnyosan az anyós. — Az én fiam nem talál ki ilyen ostobaságokat. Ez mind a te műved. Az efféle anyák a saját elveikkel teszik tönkre a gyerekeiket.
Eszter mély levegőt vett. Tudta, hogy a vita felesleges. Az elmúlt év megtanította rá: bármilyen próbálkozás, hogy megvédje az álláspontját, végül mindig ugyanoda vezet — Mária emlékezteti rá, hogy a ház az ő nevén van.