Reggelre a lakás csendje már nem volt nyomasztó, inkább megtartó. Eszter korán kelt, kávét főzött, és friss péksüteményt tett a kis asztalra.
— Mesélj el mindent — mondta halkan.
Nóra lassan, részletekbe menően beszámolt az elmúlt hetekről. A dobozokról, amelyek egyik napról a másikra jelentek meg. A hálószobából eltűnt éjjeliszekrényről. A nehéz, sötét függönyökről, amelyek mintha a levegőt is kiszívták volna a szobából. Eszter nem szakította félbe, csak figyelt, időnként bólintott.
— És Márk? — kérdezte végül. — Ő ebben az egészben mit lép?
— Szerinte csak átmeneti az egész. Azt mondja, túlérzékeny vagyok, és felnagyítom a dolgokat.
Eszter megrázta a fejét.
— Nem nagyítasz fel semmit. Az embernek joga van ahhoz, hogy a saját otthonában jól érezze magát. Ez nem túlzás, ez alap.
Aznap többször is csörgött Nóra telefonja. Márk kereste, de nem vette fel. Este egy hosszú üzenet érkezett: bocsánatkérés, magyarázkodás, ígéret arra, hogy beszél az anyjával. Nóra elolvasta, aztán letette a telefont válasz nélkül.
Eltelt egy hét. Nóra dolgozni járt, majd visszatért Eszterhez, ahol együtt főztek, sorozatokat néztek, néha megittak egy pohár bort. A benne hónapok óta gyűlő feszültség lassan oldódni kezdett. Mélyebben aludt, és már nem ugrott össze minden váratlan zajra.
A nyolcadik napon Márk az irodaház előtt várta. Amikor Nóra kilépett, ott állt a bejáratnál, szemmel láthatóan kimerülten.
— Nóra… — a hangja rekedt volt. — Beszélhetnénk?
Nóra nem szólt, csak nézte.
Márk akadozva kezdett beszélni. Beismerte, hogy hibázott, amikor csendben maradt, amikor próbálta elsimítani a helyzetet ahelyett, hogy kiállt volna mellette. Látta rajta, mennyire szenved, mégis abban reménykedett, hogy majd magától megoldódik minden. A lakás most üresnek tűnik — mondta —, és nem azért, mert az anyja ideiglenesen elköltözött, hanem mert Nóra hiányzik belőle.
— Nem azt kérem, hogy azonnal gyere vissza — tette hozzá fáradtan. — Csak adj esélyt, hogy beszéljünk. Azt szeretném, ha másképp lenne minden. Tudnod kell, hogy ott van a helyed.
A hangja enyhén remegett.
Nóra figyelt. Meglepve vette észre, hogy nem haragot érez, hanem kimerültséget. Ugyanakkor valami halvány, meleg érzés is mocorogni kezdett benne.
Egy hét múlva Erzsébet visszaköltözött a frissen felújított lakásába. Márk segített átszállítani a dobozokat, és közben lezajlott köztük egy beszélgetés, amire korábban nem lett volna bátorsága. Nóra nem faggatta, de Márk később maga mesélte el, milyen nehéz volt végre kimondani mindazt, amit addig magában tartott.
Amikor Nóra újra átlépte a közös lakás küszöbét, friss levegő fogadta — az összes ablak tárva-nyitva állt. A hálószobában eltűntek a súlyos függönyök és az anyósa ágytakarója. Nem maradt ott semmi, ami idegennek hatott volna.
— Kezdjük tiszta lappal — mondta Márk. — Úgy rendezzük be, ahogy te szeretnéd.
Visszakerült a komód és az éjjeliszekrény a helyére, világos függönyök kerültek az ablakokra. A lakás lassan ismét otthonná formálódott, nem pedig csatatérré.
Amikor mindennel elkészültek, Nóra hátrébb lépett, végignézett a szobán, és halkan megszólalt:
— Most már tényleg a miénk.
Márk átölelte.
— Így marad.
Aznap este Nóra túrós lepényt sütött — azt a fajtát, amit Erzsébet egykor gúnyosan „szétfolyó tésztának” nevezett. Márk jóízűen evett belőle, mintha mindig is ezt szerette volna, csak korábban nem merte kimondani.
— Köszönöm, hogy adtál még egy esélyt — mondta később a konyhában.
Nóra rámosolygott. Nem volt benne feszültség, sem keserűség.
Hosszú idő után először érezte azt, hogy valóban hazaérkezett.