Nóra lassan visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. A nappaliban ekkor halk kattanással elnémult a tévé. Várt még néhány másodpercet, amíg a lakás teljesen elcsendesedett, csak aztán indult vissza a háló felé. Nem vetkőzött át, egyszerűen ledőlt az ágyra, a takarót sem húzta magára. A porcelánkutyus a komód tetejéről meredt rá üveges tekintettel, mintha némán ítélkezne.
A hétvégét végül a szüleinél töltötte. Az anyja már szombat reggel palacsintát sütött, az apja elővette a szerszámosládát, és megolajozta Nóra régi biciklijének láncát, a húga pedig ragaszkodott hozzá, hogy együtt nézzenek meg néhány részt az aktuális kedvenc sorozatából. A házban minden pontosan ott állt, ahol két évtizede is: a kopott fotel a sarokban, a csipketerítő az asztalon, a falióra egyenletes ketyegése. Biztonságos, mozdulatlan rend.
— Hogy van Márk? — érdeklődött az édesanyja vacsora közben, mintha csak mellékesen kérdezné.
— Rendben van — felelte Nóra röviden.
— És Erzsébet? Még mindig nálatok lakik?
— A felújítás tovább tart a tervezettnél.
Az anyja csak megcsóválta a fejét, de nem fűzött hozzá kommentárt. Az apja zavartan a torkát köszörülte, öklét a szája elé emelve. A húga látványosan felsóhajtott. Senki nem mondta ki, amit gondolt, mégis mindenki értette a helyzetet. Nóra ezért hálás volt nekik.
Vasárnap este nehezen szánta rá magát az indulásra. A peronon állt, nézte a síneket, és megfordult a fejében: mi lenne, ha maradna még egy napot? De hétfőn munka, kilenckor értekezlet — nem bújhat el örökké.
Márk nyitott ajtót. A mosolya erőltetett volt, bocsánatkérő.
— Milyen volt otthon?
— Jó. Történt valami?
— Semmi különös. Anya csak… egy kicsit átrendezett ezt-azt.
Nóra belépett a hálószobába, és a küszöbön megtorpant.
Mintha nem is ugyanaz a helyiség lett volna. A légies fehér függönyök helyett súlyos, bordó sötétítők lógtak az ablakon. Az egyszerű len ágytakarót egy díszes, hímzett terítő váltotta fel. A saját komódja eltűnt, a fal mellett pedig egy régimódi, üveges vitrin állt. A polcain teáscsészék, likőröspoharak és bekeretezett, régi fényképek sorakoztak.
— Hová lettek a holmijaim? — kérdezte halkan.
— A gardróbba tettük — felelte Márk, idegesen toporogva mögötte. — Anya szerint a komód már nagyon elhasználódott, csak fogta a port.
— Az a komód az enyém volt. A nagymamámtól örököltem.
— Később visszahozzuk.
— Honnan? A lomtalanításról?
— Nem dobtuk ki, a tárolóba került. Nóra, miért reagálsz így? Csak máshová tettünk néhány bútort.
Nóra lassan megfordult. A férje ott állt a hálószoba ajtajában — csakhogy ez a szoba már nem az övék volt. Inkább Erzsébet ízlését tükrözte, minden részletében.
— „Csak” — ismételte keserűen.
Odament a szekrényhez, előhúzta a táskáját, és válogatás nélkül dobálni kezdte bele a ruháit: farmert, pulóvereket, fehérneműt. Márk egy darabig némán figyelte, aztán közelebb lépett.
— Most komolyan, mit csinálsz?
— Elmegyek Eszterhez. Ott alszom.
— A függönyök miatt? Ez abszurd.
— Nem a függönyökről van szó.
Összehúzta a cipzárt, felkapta a retiküljét és a telefonját. Márk tanácstalanul állt a szoba közepén.
— Beszéljük meg. Anya hamarosan úgyis…
— Ha szerinted ebben a lakásban az anyád dönt mindenről, akkor rám itt nincs szükség — vágta rá Nóra.
Az ajtó hangosan csapódott mögötte. Lesietett a lépcsőn, kilépett az utcára. Az eső már elállt, de az aszfalt még nedvesen csillogott a lámpafényben. Taxit rendelt.
Eszter pizsamában, zöld arcpakolással az arcán nyitott ajtót.
— Te jó ég, mi történt?
— Maradhatok nálad pár napig?
— Hát persze. Gyere.
Eszter lakása apró garzon volt egy öreg bérházban, mégis nyugalmat árasztott. Éjszaka senki nem harsogtatta a tévét, senki nem rendezte át más holmiját. Az ablakpárkányon cserepes növények sorakoztak, a falakon utazások emlékei függtek.
Nóra a kanapén vetett ágyat magának. Az első éjszakán alig jött álom a szemére; a csendet hallgatta, és próbálta megérteni, mikor csúszott ki a kezéből az otthona.