Az efféle hétvégék azonban már nem róla szóltak. Mostanában szombat reggelente Erzsébet már kora hajnalban birtokba vette a konyhát, mintha az mindig is az ő fennhatósága alá tartozott volna.
— Pitét sütök — közölte ellentmondást nem tűrően. — Márk a káposztásat szereti a legjobban.
Nóra a konyhaajtóból figyelte.
— Én is terveztem valamit mára…
— Mit? Megint valami különcködést? — csattant fel az anyós. — A fiamnak rendes, házias étel kell, nem ilyen kísérletezés.
A lakást hamarosan belengte a kelt tészta édeskés illata és a dinsztelt káposzta nehéz szaga. Nóra végül visszahúzódott a nappaliba, maga elé vette a laptopját, és rendelt egy adag sushit. Márk jóízűen falta az anyja süteményét, és minden falat után dicsérte. A másik vacsoráról egyetlen szót sem ejtett.
— A serpenyőknek nem itt van a helyük — jelentette ki Erzsébet, miközben átpakolta az egész konyhaszekrényt. — A lábasok külön polcra valók. Teljes káosz uralkodott itt.
— Nekem így volt kézre eső — próbálkozott halkan Nóra.
— Kézre eső? — horkant fel az asszony. — Három évtizede vezetek háztartást, pontosan tudom, mi praktikus.
Márk csak legyintett.
— Ugyan, teljesen mindegy, hol állnak azok a serpenyők.
Pedig egyáltalán nem volt mindegy. Nóra minden reggel automatikusan nyúlt a kávéfőzőért, oda, ahol három éve tartotta, és most újra meg újra egy odakerült hajdinás üvegbe ütközött a keze.
Aznap este szándékosan tovább maradt bent az irodában. Egy kolléganője rábeszélte, hogy üljenek be valahová, igyanak meg egy pohár bort. Mire hazaért, elmúlt tíz óra. A lakás sötétbe borult, csupán a nappali ajtaja alól szivárgott ki a televízió kékes fénye. Nóra lehúzta a cipőjét, és csendben bement a hálóba.
Felkapcsolta az éjjelilámpát — és megdermedt. Az éjjeliszekrénye eltűnt. A helyén egy régi, kerek asztalka állt, rajta horgolt terítő. A terítőn porcelánkutyus, egy angyal formájú gyertyatartó és egy műrózsákkal teli váza sorakozott. A falról eltűnt a kedvenc Monet-reprodukciója; helyette egy szarvast ábrázoló falikárpit lógott.
Márk a fal felé fordulva aludt. Nóra leült az ágy szélére, és meredten nézte az asztalkát. A porcelánkutya egyik füle csorba volt, a repedést ragasztó fénylette be. Az angyal kezében tartott gyertyát vastag porréteg fedte. A rózsák színe valaha élénkpiros lehetett, most fakó, szürkés árnyalatba hajlott.
Hirtelen felállt, és kinyitotta a szekrényt. A ruháit a szélére tolták, gondosan helyet hagyva Erzsébet nejlonba csomagolt darabjainak.
— Márk? — szólította halkan.
A férfi kelletlenül kinyitotta a szemét.
— Mi az?
— Hol van az éjjeliszekrényem?
— Ja… anya mondta, hogy jobb lesz máshol — ásított. — Szerinte így harmonikusabb az energia. Beraktuk a kamrába.
— A kamrába? És a dolgaim? Ott voltak az irataim, a kozmetikuma…
— Mindent dobozokba tett. Ne izgulj, szépen elrendezte — felelte nyugodtan. — Aludjunk inkább.
Oldalra fordult, és perceken belül egyenletesen szuszogott.
Nóra kiment az erkélyre. A torkát szorította valami kimondhatatlan feszültség. A levegő hűvös volt, eső illatát hozta a szél. Az udvaron égtek a lámpák, egy férfi épp egy apró, élő kutyát sétáltatott — nem porcelánból készültet.
Elővette a telefonját, és megnyitotta az Eszterrel folytatott beszélgetést.
„Minden oké?” — érkezett szinte azonnal az üzenet.
„Persze. Csak kimerültem.”
„Az anyósod még mindig nálatok van?”
„Igen.”
„Őszinte részvétem.”