Erika azonban nem hátrált, sőt, még inkább támadásba lendült.
— Végül is egy család vagyunk! — csattant fel. — Ha most utcára teszed, mindenkinek elmondom a rokonságban, milyen szívtelen vagy. Senki nem fog veled egy asztalhoz ülni többé!
Nyugodtan néztem az arcába, amelyet az önigazság tüze vörösre festett. Azt mondják, a pimaszság a második szerencse. Úgy tűnt, Márk rokonainak az első sosem adatott meg, ezért próbálják a másodikat a végletekig kihasználni.
— Nem — feleltem halkan, mégis metszően. Egyetlen szó. Néha többet ér, mint ezer magyarázkodás.
— Hogy érted azt, hogy nem? — torpant meg Erika.
— Úgy, hogy Vivien nem költözik ide. Úgy, hogy a dolgozószobám marad, ahol van. És úgy, hogy azzal fenyegetőzni, mit gondol majd rólam néhány nagynéni, akiket életemben kétszer láttam, teljesen hatástalan. A tiszteletet, Erika, nem a lakásom négyzetmétereivel lehet megvásárolni.
— Nahát! — visította. — Mi mindent megtettünk értetek! Ha mi nem lettünk volna… Tudok ám ezt-azt rólatok! Mindenkinek kitálalok, hogy még az édesanyátoknak is filléreket számolgattok!
Ekkor követte el a legnagyobb hibát. Nem vitatkoztam tovább. Lassan felemeltem az előszobaszekrényről a telefonomat, amelyen a stopper már a harmadik percet mutatta.
— Remek — mondtam, és úgy tettem, mintha a családi csoportban, ahol közel negyven rokon van az ország minden szegletéből, hangüzenetet indítanék. — Erika, tessék, most rögtön elmondhatod mindenkinek.
Elakadt a szava.
— Sőt — folytattam udvarias, már-már társalgási hangnemben —, beszéljük meg azt is, hová tűnt az a háromszázezer forint, amit fél éve adtunk nektek a sürgős tetőjavításra a hétvégi háznál. Tartottam egy rövid szünetet, hagytam, hogy ülepedjen a csend.
— Mert amikor múlt hétvégén ott jártam, a tető ugyanúgy beázott és omladozott. Viszont a munkanélküli Vivienen, akinek állítólag a bérleti díjra sincs pénze, vadonatúj, csúcskategóriás telefon lapul, nagyjából százötvenezerért. És az a gyönyörű nercbunda is egészen friss darabnak tűnik, amit most olyan idegesen gyűröget.
Vivien elsápadt, és ösztönösen összehúzta magán a bundát, mintha elrejthetné benne a kezét is, a bizonytalanságával együtt.
— Te… ezt nem mered megtenni! — sziszegte Erika, miközben hátrapillantott a nyitott lépcsőházajtó felé.
A zajra éppen akkor jelent meg a folyosón Anna, a társasház közös képviselője, aki egyben az épület élő hírközpontja is volt, és kíváncsian felénk fordította a tekintetét.