— Azért, mert anyád azonnal kiszúrná, ha nem tetőtől talpig rendben jelennék meg.
Márk ajka megrebbent, mintha vitatkozni akarna, de végül inkább hallgatott. Mindketten tisztában voltak vele, hogy Lillának igaza van.
A pályaudvarra a kelleténél korábban érkeztek. Márk kis időre eltűnt azzal az indokkal, hogy vesz egy palack vizet az útra. Lilla a peronon maradt, és a vagon ablakának tükröződésében figyelte magát. Harmincnégy éves vagyok — gondolta —, mégis úgy szorul össze a gyomrom, mintha újra tizenhat lennék, és egy sorsdöntő vizsgára várnék.
Bemondták a beszállást, de Márk még sehol. Lilla nem akart tovább ácsorogni, ezért felkapta a csomagokat, előhalászta a jegyét, megkereste a fülkét, és benyitott. A küszöbön azonban megtorpant.
Odabent egy körülbelül hatvanéves asszony ült, aki döbbenetesen emlékeztetett Erikára. Ugyanazok a vonások, ugyanaz a tartás — csakhogy a tekintete melegebb volt, barátságosabb.
— Szervusz, Lillácska — mosolygott rá a nő. — Te vagy Márk felesége, igaz? Judit vagyok.
Lilla lassan leült vele szemben. Hallott már róla, de csak félmondatokból, elejtett megjegyzésekből. Tudta, hogy Erika ikertestvére, és hogy húsz évvel korábban olyan súlyosan összevesztek, hogy azóta nem beszélnek egymással.
A vonat még állt, az ajtók csapkodtak a folyosón, ők pedig beszélgetni kezdtek.
— Azt hiszem, sejtem, min mész keresztül — mondta csendesen Judit. — Egykor én is ebben a cipőben jártam. Öt éven át próbálkoztunk a férjemmel, mire végre sikerült. Orvostól orvosig jártunk, mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett.
Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta:
— Az anyósom a régi iskola híve volt. Meg volt győződve róla, hogy ha nincs gyerek, az kizárólag a meny hibája. Amikor végül teherbe estem, már harmincnyolc éves voltam. Ő persze akkor is talált kifogást — túl idősnek tartott az anyasághoz. Én viszont soha nem voltam boldogabb.
Arcán nosztalgikus mosoly suhant át.
— Erika akkor még mellettem állt. Hidd el, nem rosszindulat vezérli most sem. Egyszerűen retteg attól, hogy te is úgy jársz, mint én majdnem — hogy kifuttok az időből, és gyerek nélkül maradtok.
Lilla épp válaszolni akart, amikor ismerős léptek koppantak a folyosón. Márk dugta be a fejét a fülkébe.
— Látom, már bemutatkoztatok egymásnak — mondta kissé zavartan. — Ne haragudj, hogy nem szóltam előre. Judit néni ragaszkodott hozzá, hogy együtt utazzunk.
A szerelvény lassan megmozdult, majd kigördült az állomásról. Az esti város fényei elnyúlt csíkokként suhantak el az ablak előtt.
— Tudod, miért romlott meg a kapcsolatom a testvéremmel? — szólalt meg ismét Judit, miközben a távolba nézett. — Mindig mindent irányítani akart. Megmondani, ki hogyan éljen. Amikor végre megszületett a fiam, ő…