Péter néhány órával korábban még azon mesterkedett, hogyan forgassa ki őt mindenéből. Most pedig sértett ártatlansággal próbált védekezni, mintha ő lenne az igazságtalanság áldozata.
Júlia hangja halkan, de metszően csendült.
– Délután elfelejtetted megszakítani a hívást. Végighallgattam, mit beszéltél az anyáddal.
Péter teste megfeszült. Egy pillanatra riadalom suhant át a tekintetén, de igyekezett gyorsan visszanyerni az önuralmát.
– Biztos félreértettél valamit – hadarta, miközben közelebb lépett az asztalhoz. – Csak beszélgettünk. Anyu néha szeret túlozni, ennyi az egész.
– Tényleg? – Júlia lassan felállt. – Akkor azt is félreértettem, hogy arról egyeztettetek, miként vegyetek rá a vagyon átírására? A hamis dokumentumokról és a kitalált betegségről is csak „túlzás” volt szó?
– Drágám, kérlek… – tárta szét a karját Péter, mintha békülni akarna. – Egy család vagyunk. Ugye nem hiszed el ezt a képtelenséget?
Júlia egy lépést hátrált. Felfoghatatlan volt számára, hogy a férfi még most is képes a szemébe hazudni.
– Csomagolj össze, és menj el – mondta hűvösen. – A lakást még a házasságunk előtt vettem. Sem jogod, sem maradásod nincs itt.
– Ezt nem teheted! – csattant fel Péter. – A férjed vagyok!
– Már nem sokáig – felelte Júlia nyugodtan. – A válókeresetet benyújtottam. A dokumentumok nálam vannak.
Péter idegesen járkálni kezdett a konyhában. A gondoskodó férj szerepe végleg lehullott róla, és előbukkant a dühös, számító arca.
– Rendben, ha harcolni akarsz, hát legyen! – kiabálta. – Követelni fogom a megtakarításaid felét, és majd meglátjuk, ki marad talpon!
– Nyugodtan próbáld meg – válaszolta Júlia rendíthetetlenül. – Minden vagyonom a házasság előttről származik. A pénzem pedig céges számlákon van, külön kezelve.
A férfi elnémult. Látszott rajta, hogy felfogta: nincs esélye.
Kevesebb mint egy órával később egyetlen bőrönddel távozott. Júlia még aznap este lakatost hívott, és minden zárat lecseréltetett.
A válás meglepően gyorsan lezárult. Péter csupán jelképes összeghez jutott, ami eltörpült ahhoz képest, amit remélt.
Egy hónap múltán Mária jelent meg az ajtóban. Könnyes szemmel, remegő hangon könyörgött bebocsátásért.
– Kislányom, kérlek… – zokogta. – Én mindig szerettelek! Az egészet Péter találta ki, én csak… belekeveredtem.
– Most már tisztán látom, ki milyen – felelte Júlia, és nem engedte be.
– De hát család voltunk – erősködött az asszony. – Nem tarthatnánk a kapcsolatot? Úgy tekintettem rád, mintha a lányom lennél.
Júlia lassan megrázta a fejét.
– A család nem szövetkezik a másik ellen – mondta csendesen, majd becsukta az ajtót.
Másnap új telefonszámot igényelt, és Péter egész rokonságát letiltotta minden közösségi felületen. Mária a korábbi anyagi segítség nélkül maradt, Péter pedig egy bérelt lakás egyik szobájában húzta meg magát.
Júlia közben tovább haladt a saját útján. Megtanulta, hogy a bizalom felbecsülhetetlen érték, de a határok meghúzása még annál is fontosabb. És többé nem engedte, hogy bárki átlépje azokat.