Fullasztó némaság ült a lakásra, amelybe beleivódott a tömjén fanyar illata és a már lankadó liliomok nehéz párája. Eszter a kanapé szélén kuporgott, hátát meghajlítva, mintha valami láthatatlan súly nehezedne a vállára. Fekete ruhája kényelmetlenül feszült rajta, szinte szúrta a bőrét, és minden érintése arra emlékeztette, miért borult gyászba ez a nap: délelőtt helyezték örök nyugalomra Ilona Anatoljevnát, a nagymamáját – az utolsó vér szerinti hozzátartozóját ezen a világon.
Vele szemben, a fotel mélyén féloldalasan elterülve ült a férje, Gábor. Már a puszta jelenléte is bántó volt, hiszen másnapra tervezték beadni a válókeresetet. Egyetlen vigasztaló szót sem mondott; csupán figyelte Esztert, arcán türelmetlen, alig leplezett bosszúsággal, mintha csak arra várna, mikor ér véget ez az egész számára kellemetlen jelenet.
Eszter tekintete a szőnyeg megkopott mintájára tapadt. A szálak kusza rajzolatát bámulta, miközben érezte, hogy benne az utolsó halvány reménysugár is kihuny. A békülés lehetősége, amelybe annyiszor kapaszkodott, most végleg szertefoszlott, jeges ürességet hagyva maga után.
– Hát… fogadd az együttérzésem – szólalt meg végül Gábor. A hangjában több volt az élcelődés, mint az őszinte részvét. – Most már igazi vagyonos asszony lettél, nem igaz? Örökösnő! Gondolom, mesés kincseket hagyott rád a nagyi. Ja, nem… a legnagyobb érték az a rozoga, büdös ZiL. Szép kis örökség, gratulálok.
A szavai mélyebben sebeztek, mint bármely kiáltás. Eszterben felidéződtek az évek óta tartó viták, a csattanó ajtók, a könnyekkel teli éjszakák. Ilona – különös nevű, határozott asszony – az első pillanattól fogva ellenezte a házasságot. „Sáros alak ez, Eszterkém – mondogatta keményen. – Belül kong, mint az üres hordó. Egy nap kifoszt, aztán magadra hagy.” Gábor erre csak legyintett, és vén boszorkánynak csúfolta.
Eszter annyiszor próbált közéjük állni, békíteni, magyarázni, hinni abban, hogy az idő majd mindent elsimít. Most már világosan látta: a nagymamája kezdettől fogva tisztán látott.
– Ami pedig a te fényes karrieredet illeti – folytatta Gábor, élvezettel ízlelgetve a kegyetlenséget. Felállt, elegáns zakóját megigazította, mintha üzleti tárgyaláson volna. – Holnap már nem kell bemenned dolgozni. Ma elintéztem, hogy megszűnjön az állásod. Úgyhogy készülj fel, kedvesem: hamarosan még az a teherautó is luxusnak számít majd. Talán a kukák mellett találod meg a vacsorád, és még hálás is leszel nekem.
Ez a pillanat jelentette a végső határt. Nem csupán a házasság omlott össze, hanem mindaz, amit Eszter erre az emberre épített. Az a halvány hit, hogy Gáborban maradt valami emberség, végleg szertefoszlott. A helyét lassan, de visszafordíthatatlanul hideg, kristálytiszta gyűlölet vette át.
Eszter üres tekintettel nézett rá, de nem válaszolt. Felesleges lett volna. Már mindent kimondtak, amit lehetett. Csendben felállt, bement a hálóba, és kézbe vette az előre összekészített táskáját. Nem reagált a férfi gúnyos megjegyzéseire, sem a felcsattanó nevetésre. A markába szorította a régi lakás kulcsát, majd szó nélkül kilépett az ajtón. Nem fordult vissza.
Odakint csípős esti szél fogadta. A halványan pislákoló utcai lámpa alatt megállt, és letette maga mellé a két súlyos táskát. Előtte magasodott a szürke, kilencemeletes panelház – gyermekkorának és kamaszéveinek színtere, ahol valaha a szüleivel élt.
Évek teltek el azóta, hogy utoljára belépett ide. A tragikus autóbaleset után, amely elvette az édesanyját és édesapját, Ilona eladta saját otthonát, és ebbe a lakásba költözött, hogy felnevelje az unokáját. A falak túl sok fájdalmat őriztek. Miután Eszter férjhez ment Gáborhoz, kerülte ezt a helyet; a nagymamájával inkább máshol találkozott, csak ide ne kelljen visszatérnie.
Most azonban nem maradt más választása. Ez volt az egyetlen hely, ahová mehetett. Keserű bűntudat szorította a mellkasát, amikor Ilonára gondolt – arra az asszonyra, aki egyszerre volt számára anya, apa és barát. Az utóbbi években alig látogatta, elnyelte a férje vállalkozásában végzett munka és a házasság megmentésének hiábavaló próbálkozása. A nap folyamán visszafojtott könnyei most feltartóztathatatlanul törtek elő. Reszketve állt a ház előtt, hangtalan zokogással, aprónak és elveszettnek érezve magát a hatalmas, közönyös városban.
– Néni… segítsek? – hallatszott mellőle egy vékony, kissé rekedt hang.
Eszter összerezzent, és oldalra fordult. Egy tíz év körüli fiú állt ott, túl nagy kabátban, kopott sportcipőben. Arcán por és maszat, a tekintetében azonban meglepő tisztaság és komolyság csillogott. A táskákra pillantott, majd vissza rá.
– Elég nehéznek tűnnek – jegyezte meg halkan.
Eszter gyors mozdulattal letörölte az arcán végigcsorgó könnyeket. A fiú egyenes tartása és szokatlanul komoly pillantása váratlanul kizökkentette a fájdalmából, és néhány másodpercig csak némán nézte őt, próbálva összeszedni magát.