A szőke nő magabiztosan vonult be az előszobába, mintha a saját lakásába érkezett volna. Cipőjét eszébe sem jutott levenni, egyenesen a konyha felé vette az irányt. Mozdulataiból látszott: nem először jár itt, pontosan tudja, merre mit talál. Eszter némán követte. Fogalma sem volt, mire készül az idegen, de egyre erősebben szorította a gyomrát a rossz előérzet.
– Akkor térjünk a lényegre – helyezkedett el a nő az asztalnál, és fintorogva arrébb tolta a gőzölgő kávéscsészét. – Elegem van abból, hogy Márk halogatja ezt a beszélgetést. Hol arra hivatkozik, hogy még nincs itt az ideje, hol arra, hogy maga beteg, vagy hogy a gyerekek épp vizsgákra készülnek, és nem akarja őket felkavarni. Ez így nem mehet tovább a végtelenségig! Nem akarok többé titokban létezni!
– Bocsánat, de miről beszél? – kérdezte Eszter értetlenül. – Mi közöm nekem ehhez? És a gyerekeknek? Egyáltalán kicsoda maga?
A szőke nő kihúzta magát, mintha színpadon állna.
– Az a nő vagyok, akivel a férje a jövőjét tervezi. Aki nélkül nem tudja elképzelni az életét. Én vagyok az, akit szeret.
Eszter szeme elkerekedett.
– Vagyis… a szeretője? – bukott ki belőle döbbenten. – Ez most komoly? És erről miért nem tőle hallok? Mióta tart ez az egész?
– Már mondtam: Márk képtelen rászánni magát a vallomásra. Túlságosan érzékeny lélek, vagy minek nevezi magát… – legyintett a nő. – Közel három éve vagyunk együtt. És én már nem akarok a háttérben maradni.
Eszterből ideges nevetés tört fel.
– Hát persze. A végén még a tengerek úrnője is szeretne lenni – csóválta a fejét. – Rendben. Értettem. Mondja meg Márknak, hogy estére összekészítem a holmiját. Jöjjön érte, amikor akar. Sok boldogságot maguknak!
– Ennyi? – kapta fel a fejét a szőke. – Nem lesz jelenet? Nem akarja megmenteni a házasságát?
– Mit mentsek? – kérdezett vissza Eszter fáradtan. – Ami három éve csak papíron létezik? Ha ennyi ideig kettős életet élt, akkor itt már nincs miért harcolni. A ruhái a folyosón fogják várni.
A nő ekkor szűk szemmel végigmérte a konyhát.
– Egyébként úgy terveztük, hogy ide költözünk. Ebbe a házba.
– Az kizárt – vágta rá Eszter halkan, de határozottan. – Az ingatlan négy részre van osztva: három tulajdoni hányad az enyém és a gyerekeké, egyetlen rész Márké. Itt maga semmit nem fog kapni. A többit majd a válásnál rendezzük. A gyerekeim nem maradnak fedél nélkül, arról már régen gondoskodtam.
A szőke csalódott arccal távozott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Eszter mély levegőt vett. Akkor értette meg igazán, mennyire előrelátó döntés volt évekkel korábban, amikor ragaszkodott hozzá, hogy minden közös vagyon négyük nevére kerüljön. Így sem ő, sem Nóra és Benedek nem kerülhetnek kiszolgáltatott helyzetbe.
…
– Anya, ez nem lehet igaz! – zokogta Nóra később. – Apa nem tehette ezt velünk! Miért nem ült le velünk beszélni? Már nem vagyunk gyerekek, mindent felfognánk!
Márk valóban gyáván viselkedett: akkor vitte el a cuccait, amikor Eszter dolgozott, a gyerekek pedig iskolában voltak. Később telefonon csak annyit mondott, nem akart könnyes jeleneteket.
– De a gyerekeiddel legalább beszélhettél volna! – háborodott fel Eszter. – Ők mit vétettek?
– Még túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék a helyzetet – hárította Márk. – Majd ha idősebbek lesznek, másképp látják.
Ez azonban végzetes tévedésnek bizonyult. Benedek és Nóra talán képesek lettek volna elfogadni az új helyzetet, ha az apjuk őszintén eléjük áll, és elmagyarázza a döntését. De Márkot teljesen lefoglalta Réka és a vagyonmegosztás körüli huzavona. A gyerekekre alig maradt figyelme. Eszterben vegyes érzések kavarogtak: fájt látnia, mennyire hiányzik nekik az apjuk, ugyanakkor titkon megkönnyebbült, hogy nem kell versengenie a saját gyerekei szeretetéért. Ha Márk és az új párja okosabban taktikázik, sokkal nehezebb dolga lett volna.
Eleinte Eszter még félretette a sértettségét, és próbálta fenntartani a kapcsolatot apa és gyerekei között. Felhívta Márkot, és kérlelte:
– Márk, Nóra teljesen magába zárkózott. Alig szól hozzám. Benedek is dühös. Vidd el őket valahová hétvégén! Beszélgess velük! Tényleg nem hiányoznak? Már egy hónapja nem találkoztatok.
– Nincs most erre időm – válaszolta türelmetlenül Márk. – Tudod jól, hogy közeleg a válás, Rékával épp most rendezkedünk be az új lakásban. Ráadásul hétvégére színházat és vacsorát ígértem neki.
– Az este van! – érvelt Eszter. – Napközben szakíthatnál pár órát a gyerekeidre.
– Egész héten dolgozom – morgott a férfi. – Hétvégén pihenni szeretnék, nem pedig gyerekdrámákat hallgatni. Szerinted nem tudom, mit vágnának a fejemhez? Biztos te beszélted rá őket, hogy próbáljanak visszacsalogatni. Vagy pénzt akarnak majd.
– Ezt Réka ültette a fejedbe? – csattant fel Eszter indulatosan. – Mert ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben…