– Gondolkodtam rajta… – szólalt meg Márk fölényes félmosollyal, és lekezelően végigmérte Esztert. – Úgy döntöttem, adok még egy esélyt. Visszajövök hozzád. Végül is nem voltál rossz feleség. Sőt, ha őszinte akarok lenni, össze sem lehet hasonlítani Viviannel. Te legalább tudtad, hogyan kell egy háztartást vezetni: mindig került az asztalra rendes, háromfogásos ebéd, a lakás ragyogott, a ruháim tisztán, kivasalva vártak. A mai fiatalok? Semmire sem nevelték őket. Csak a pénzt költik, ész nélkül! Persze könnyű annak, amiért nem ő dolgozik meg… Képzeld, Vivien még azt is kijelentette, hogy egy nő nem a tűzhely mellé születik, hanem szerelemre! Nem hajlandó főzni, mert nem tud és nem is akar. Szerinte rendelni kell, meg készételeket enni – így több idő marad az élvezetekre. Én meg már rosszul vagyok ezektől a mirelit vacakoktól! – húzta végig a kezét a torkán szemléletes mozdulattal. – És napi szinten rendelni? Az manapság nem két fillér.
– Igazán megtisztelő – mosolyodott el Eszter gúnyosan. – Micsoda kegy, hogy visszatérnél a „családodhoz”. Csakhogy az a család már nem létezik. Te romboltad le, saját döntésből. A törött porcelánt nem lehet újra éppé tenni. És hogy őszinte legyek, eszem ágában sincs, hogy visszafogadjalak. Ami a kiszállítást illeti… aligha fogsz belehalni a költségeibe.
– Ugyan már, Eszter! Miféle törésről beszélsz? Hibáztam, igen. Elcsábított a fiatalság – megesik az ilyesmi. Húsz év után minden megszokottá válik. Ha valaki nap mint nap ugyanazt a levest eszi, egyszer csak megkíván valami mást – próbálta átkarolni a nőt. – Nem vagyunk idegenek egymásnak.
– Akkor élvezd azt a „mást”, amíg csak bírod – húzódott el Eszter. – Idegenek vagyunk, Márk. Most derült ki igazán, mennyire. Túl későn jutott eszedbe a megbánás.
– Ezt nem teheted velem! – komorult el a férfi. – Én most komolyan beszélek. Mindent átgondoltam. Közös gyerekeink vannak. Ez lehetne az esélyünk, hogy helyrehozzuk.
– Elváltunk, Márk. Miről beszélsz? – sóhajtott fel a nő. – Amikor Vivien miatt hátat fordítottál nekem, nem a család megmentése járt a fejedben. A gyerekeink pedig már nem kicsik. Megértik majd, miért döntök így. Elég érettek ahhoz, hogy maguk is lássák az igazságot.
– Persze, hiszen ellenem hangoltad őket! – vágott vissza sértetten. – Nyilván téged választanak. Gondolkodj reálisan: negyvenévesen, két gyerekkel szerinted könnyű lesz egyedül?
– Ez már nem a te gondod – felelte higgadtan Eszter. – Amikor elmentél, az sem foglalkoztatott, mi lesz velem. Most sem kell. És a gyerekek… nem én fordítottam őket ellened. Te távolodtál el tőlük. Szinte eltűntél az életükből, mióta Viviennel vagy. Még telefonálni sem volt időd. Benedek többször próbált elérni, de mindig azt mondtad, majd visszahívod. Egyszer sem tetted. Nóra pedig túl büszke ahhoz, hogy ő kezdeményezzen. Ismered jól. A válásunkat nagyon megszenvedte, magára vette az egészet. Várt, hogy te keresd meg, hogy elmagyarázd neki a saját szemszögedből. Mindig is apás volt. És te hallgattál. Most pedig csodálkozol, hogy eltávolodtatok egymástól? Nem kellett senkit befolyásolnom. Mindent láttak.
– Azért gondold át még egyszer – mondta Márk sötéten. – Nem fogom harmadszor felajánlani.
– Már százszor átrágtam magam rajta – rázta meg a fejét Eszter. – Nem követem el újra ugyanazt a hibát.
Márk morogva, sértetten távozott. Eszter az ablakból figyelte, ahogy alakja egyre kisebb lesz az utcán. Meglepte, hogy nem érez semmit. Sem haragot, sem fájdalmat. Ürességet sem. Ha valaki egy évvel korábban azt állítja, hogy így lesz, kineveti. Akkoriban a válás minden napja gyötrelem volt számára. Titkon reménykedett, hogy a férfi észhez tér és visszatér. Kifelé mégis erősnek mutatta magát. Éjszakánként a párnájába sírt, nappal viszont mosolyt erőltetett az arcára, és a gyerekeket nyugtatta: minden rendben lesz. Mert annak kell lennie. Márk volt az első igazi szerelme, a férje, a gyermekei apja. Két évtizedet töltöttek együtt. Hosszú húsz évet – amelyet Eszter boldognak hitt egészen addig a napig, amikor a férfi fiatal szeretője be nem kopogtatott hozzá.
Aznap minden a megszokott mederben zajlott. Márk korán elment dolgozni. Eszter szabadnapos volt, otthon tette a dolgát. Benedek végzős volt a gimnáziumban, Nóra egy évvel alatta járt – mindketten iskolában voltak. Eszter épp a sütőbe tolta a fűszerezett csirkét, amikor megszólalt a csengő.
– Kit keres? – kérdezte, miközben kötényébe törölte a kezét, és ajtót nyitott. – Segíthetek valamiben?
– Segíteni? Inkább magán segítsen először – mérte végig lenézően a szőke nő, aki feltűnő sminket és kihívó ruhát viselt. Tekintete megakadt Eszter egyszerű otthoni öltözékén és kontyba tűzött haján. – Beszélnünk kell. Komolyan.
Az ismeretlen nő ekkor egy lépéssel beljebb lépett, és Eszterben lassan, de biztosan megszületett a baljós sejtés, hogy ez a beszélgetés alapjaiban fogja felforgatni az életét.