Visszamentem a szobába, és higgadtan végigmértem őket.
– Ugye holnap dolgozni mentek? – kérdeztem tárgyilagosan.
– Igen… miért? – nézett rám értetlenül a fiam.
– Semmi különös – feleltem.
Az éjszaka egyetlen percre sem hunytam le a szemem. Miklós mellettem feküdt, a teste melege megnyugtatóan simult hozzám. Ahogy hallgattam a szuszogását, minden gondolatom letisztult. Ez az én otthonom. Az én falam, az én ajtóm, az én szabályaim.
Reggel elmentek munkába. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, szerelőt hívtam, és lecseréltettem a zárakat. Utána összepakoltam a holmijukat dobozokba. A kávéfőzőjüket szándékosan legfelülre tettem, hogy biztosan ne maradjon itt semmi. Mielőtt hazaértek volna, átutaltam a fiamnak annyi pénzt, ami fedezi az első havi bérleti díjat és a kauciót is. Kezdésnek ennyi elég.
Este megszólalt a csengő.
– Anya, nem nyílik az ajtó – mondta zavartan.
– Tudom – válaszoltam nyugodtan.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy felnőttek vagytok. Amit tudtam, megtettem. Innentől a saját lábatokon kell állnotok.
– Kidobsz minket?
– Nem. Lehetőséget adok, hogy külön éljetek. Az én házamban pedig senki nem mondja meg, hogyan éljek.
Csend lett. A háttérben Eszter felháborodott suttogása hallatszott.
– Meg lehetett volna beszélni…
– Egy éve próbálom – zártam rövidre.
Néhány perc múlva a bőröndök kerekei zörögve gördültek végig a lépcsőházon. Bezártam az ajtót, eligazítottam a lábtörlőt, főztem magamnak egy csésze teát, és hosszú idő után először éreztem, hogy valóban újra a saját otthonomban vagyok.