…a cukortartót? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Mindent átrendeztem – felelte higgadtan. – Teljes volt a káosz. Most rendszerezve van, csoportosítva, átláthatóan.
Nagy levegőt vettem, és inkább nem szóltam többet. Azt gondoltam, hadd játssza a háziasszonyt, majd beleun. Egy hónappal később azonban már az étkezésemet is felülbírálta. A hűtő polcain sorra jelentek meg a dobozai tele magvakkal és mindenféle zöld levelekkel, az én fazék borscsom pedig száműzve állt hátul, mintha szégyellnivaló lenne.
– Katalin, megint vett felvágottat? – kérdezte szemrehányó hangsúllyal, mintha valami tiltott dolgot tettem volna. – Ez egészségtelen. Mi eldöntöttük, hogy ilyesmit nem eszünk többé.
Ott álltam a saját konyhámban, és azt hallgattam, mit lenne szabad ennem. Este leültem beszélni Gergővel.
– Nem szólok bele, ti mit követtek vagy mit hagytok el – mondtam nyugodtan. – Egyetek, amit akartok. De rólam ne döntsetek.
Fáradtan sóhajtott.
– Anya, csak igyekszik. Azt szeretné, ha mindenkinek jobb lenne. Próbálj meg türelmes lenni.
Tűrtem. Egészen addig, amíg a fürdőszoba is sorra nem került. A hétvégi telkemről értem haza, kinyitottam az ajtót, és mintha nem is az enyém lenne. A rikító zuhanyfüggönyöm eltűnt, helyette egy jellegtelen bézs darab lógott. A samponjaimat elpakolták egy fiók mélyére, a polcon az ő kis tégelyei sorakoztak katonás rendben, mint egy kirakatban. A puha fürdőszőnyegemnek pedig nyoma sem volt.
– Hol van a szőnyeg? – kérdeztem.