Engedtem, hogy a fiam és a felesége egy időre hozzám költözzenek, de fél év elteltével teljesen kimerített a számtalan szabályuk, és akkor telt be igazán a pohár, amikor a saját macskámat is kitették a lakásból. Kezdetben minden rendezettnek tűnt. A fiam huszonhat éves, a párja huszonnégy. Szerelmesek lettek, összeházasodtak, csak épp saját otthonra nem futotta. A hitel gondolatától is irtóztak – olyan kamatokkal, hogy az ember nyugdíjas koráig törleszthetne. Én ajánlottam fel, hogy lakjanak nálam. Tágas, háromszobás a lakás, nyugodtan félretehetnek, aztán majd továbblépnek.
Úgy éreztem, helyesen cselekszem. Anyaként kötelességem támogatni őket – legalábbis ezt hittem. Elképzeltem a közös vacsorákat, beszélgetéseket, hétvégi sütögetést. Milyen naiv voltam.
Eszter magabiztosan lépte át a küszöböt, mintha szívességet tenne a jelenlétével. Az első hetekben példásan viselkedtek: halkan jártak-keltek, engedélyt kértek mindenért, még az ajtót is óvatosan csukták be.
Aztán lassan megváltozott a hangulat.
Egyik nap munkából hazaérve idegennek éreztem a saját konyhámat. A tíz éve ugyanott sorakozó fűszeres üvegek eltűntek, a pulton pedig egy vadonatúj kávéfőző csillogott. Júlia, te nem láttad…? – kezdtem kérdezni, mert éreztem, hogy valami végérvényesen átrendeződött körülöttem.
