A csörgés hirtelen abbamaradt, majd szinte azonnal újrakezdődött, még erőszakosabban, mint előtte.
– Fel kell vennem – suttogta Levente, mintha inkább magát próbálná meggyőzni.
– Nem kell – szorította meg Eszter a kezét. – Semmivel sem tartozol nekik.
A készülék harmadszor is felvisított. Levente végül sóhajtva a füléhez emelte.
– Igen, anya?
A vonal túlsó végén Hajnalka hangja remegett.
– Kicsim, bocsáss meg! Renáta rosszul lett, kórházba került! A szíve… az orvosok szerint komoly! Azonnal ide kell jönnöd!
Levente arca elfehéredett, tanácstalanul Eszterre nézett.
– Ne indulj el – rázta meg a fejét a felesége. – Ez is csak egy újabb húzás.
– És ha most tényleg igaz? Ha baj van?
– Kérdezd meg, melyik intézményben van. Felhívod őket, és kiderül.
Levente engedelmesen visszakérdezett, majd tárcsázta a megadott számot. Néhány perc múlva egy értetlen ápolónő közölte vele: ilyen nevű beteget nem vettek fel hozzájuk.
– Anya – mondta fáradtan, amikor újra Hajnalka jelentkezett. – Miért kell hazudnod?
– Nem hazudok! – csattant fel az asszony. – Renáta már hazament. Kapott egy infúziót, aztán elengedték.
– Elég volt. Ezt nem hallgatom tovább.
– Tehát hidegen hagy a testvéred sorsa? – csúszott hisztérikus él a hangjába. – Egyedül neveli a gyerekeit, férj nélkül! Te meg éled a gondtalan életed!
– Anya, fejezd be.
– Nem! Te veszítetted el a lelkiismeretedet! Mi mindent megtettünk érted, felneveltünk, és most így hálálod meg?
Levente bontotta a hívást. A telefon azonnal újra csörögni kezdett, de ő némán kikapcsolta.
– Holnap újrakezdik – jegyezte meg Eszter halkan. – Ennek nem lesz vége.
– Tudom.
– Mit akarsz tenni?
Levente sokáig állt az ablaknál, a sötét udvart figyelve. Végül megszólalt:
– Felajánlották, hogy vezessem a kecskeméti kirendeltséget. Új részleget nyitnak, kell egy irányító.
– Az messze van – mondta Eszter elgondolkodva.
– Igen. Nagyon messze innen.
Csend telepedett rájuk. A gyerekszobából halk mocorgás hallatszott; Lilla álmában megfordult.
– Képes lennél elköltözni? – kérdezte Levente.
– Te képes lennél itt maradni? – kérdezett vissza Eszter.
Levente lehunyta a szemét.
– Belefáradtam ebbe az állandó nyomásba. A bűntudatkeltésbe. Úgy érzem, csak a távolság adhat esélyt arra, hogy végre levegőt kapjunk.
Eszter odalépett hozzá, átölelte.
– Akkor költözünk.
Egy hónappal később már a repülőgépen ültek. Benedek és Lilla izgatottan tapadtak az ablakhoz, a felhők fölött úszó tájat csodálva. Eszter ujja Leventébe kulcsolódott.
Az indulás előtti napon Levente egyedül találkozott az édesanyjával és Renátával. A beszélgetés rövidre sikerült.
– Elutaztok? – tárta szét a karját Hajnalka. – És velünk mi lesz? Az unokákkal?
– Videón hívjuk majd egymást – felelte Levente higgadtan.
Renáta keserűen felnevetett.
– Ez mind Eszter ötlete, igaz? Ő beszélt rá?
– Nem, Renáta. Ti kényszerítettetek rá.
– Mi? – kapott a mellkasához Hajnalka. – Hiszen mi vagyunk a családod!
– Már nem – válaszolta csendesen Levente. – Ezt ti intéztétek így.
Szó nélkül fordult ki az ajtón. A háta mögött anyja és testvére kiabált, de nem nézett vissza.
A gép egyre magasabbra emelkedett. A város lassan összement alattuk, majd eltűnt a felhők között. Valaha ott volt az élete, a múltja. Most már mögötte maradt.
– Apa, nézd, milyen gyönyörűek a felhők! – kiáltotta Benedek.
– Azok bizony – mosolyodott el Levente.
Eszter megszorította a kezét, ő pedig hálásan visszamosolygott. Bármi vár rájuk, nem lesz egyedül. Itt ül mellette az igazi családja.
A távolság nem gyógyít be minden sebet – de néha segít abban, hogy végre ne fájjon annyira.