– …ti magatok mondtátok, hogy inkább ne jöjjek – fejezte be Levente halkan, de érezhető feszültséggel a hangjában.
– Azért, mert csalódottak voltunk! – csattant fel Hajnalka. – A saját anyád és a testvéred helyett azt a… feleségedet választottad!
Levente tekintete megkeményedett. – Nem választottam senki ellen – válaszolta határozottan. – Eszter a társam. Ő a családom.
– És mi mik vagyunk? Idegenek? – kérdezte az asszony sértetten.
– Anya, kérlek… pontosan tudod, hogy ez nem így van.
– Én csak annyit látok – vágott közbe Hajnalka –, hogy az a nő ellenünk fordított. Szétszakította ezt a családot!
Levente felállt az asztaltól. A székláb élesen csikordult a kövön. – Elég volt. Nem hallgatom tovább ezt.
– Ülj vissza! – parancsolta az anyja, hangjában régi, parancsoló éllel. – Még nem fejeztem be.
– Én viszont igen.
– Tényleg? Az anyádra sincs időd? Renátáról sem akarsz tudni? Egyedül neveli a két gyereket, késő estig dolgozik minden áldott nap!
– Felajánlottam a segítségemet. Ti utasítottátok vissza.
– Nem kérünk alamizsnát! Főleg nem attól a…
Levente az ajtóban megfordult. – Attól a kitől, anya? Mondd ki nyugodtan.
Hajnalka arca egy pillanat alatt meglágyult. – Érted aggódom, kisfiam – váltott békülékenyebb hangnemre. – Gyere, ülj vissza, beszéljük meg normálisan.
– Nem. Már nem vagyok gyerek, akit lehet irányítani – felelte Levente csendesen.
Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és Renáta lépett be, kezében bevásárlószatyrokkal.
– Nahát, megjött a nagy testvér! – jegyezte meg gúnyosan, miközben elsétált mellette. – Egyedül? A drága feleséged elengedett?
– Renáta, ne kezdd… – sóhajtott Levente fáradtan.
– Én kezdem? – csapta le a szatyrokat a földre a nő. – Nekem kell egyedül helytállnom két gyerekkel, az rendben van? Te meg vígan élsz a karrierista asszonyoddal!
– Ennek semmi köze Eszterhez. Bántott téged valaha?
– Az is elég, hogy létezik! – tört ki Renátából. – Tökéletes feleség, tökéletes anya, ugye? És én mi vagyok? Rossz anya? Igen, nem tudok egész nap otthon ülni! Dolgoznom kell!
– Eszter is dolgozik.
– Mégis mindenre jut ideje! Ő a mintapéldány, én meg a kudarc?
– Hagyd abba az önsajnálatot – mondta Levente élesebben, mint szerette volna. – Senki nem akadályoz abban, hogy változtass. A saját döntéseid következményeiben élsz.
Sűrű csend telepedett a helyiségre. Renáta arca elsápadt, majd kimérten, szinte suttogva szólalt meg:
– Takarodj innen.
– Renátám, kincsem… – kapkodott Hajnalka.
– Menj ki! – kiáltotta a nő. – Ne is lásd többé ezt a házat! Áruló!
Levente válasz nélkül lépett ki, és becsapta maga mögött az ajtót. Az autóba ülve nem indította be rögtön a motort. Üres zúgás töltötte ki a fejét, mintha minden gondolata egyszerre némult volna el.
A telefonja rezegni kezdett. Eszter hívta.
– Minden rendben? – kérdezte a nő, hangjában aggodalom.
– Igen – felelte Levente tompán. – Ugyanaz a forgatókönyv, mint mindig.
– Gyere haza. A gyerekek már nagyon várnak.
Otthon meleg fogadta és frissen sült sütemény illata. Lilla sikítva rohant hozzá.
– Apa! Anyával kekszet sütöttünk!
Benedek az ajtóból kukkantott ki. – Apa, ránéznél a matekleckémre?
Levente összenézett Eszterrel. A nő pillantása nyugodt volt és megértő; nem kérdezett, nem faggatózott. Csak ott volt mellette.
Késő este, amikor a gyerekek már aludtak, ismét megszólalt a telefon. Hajnalka neve villogott a kijelzőn.
– Ne vedd fel – mondta halkan Eszter.
Levente tétovázott. A készülék újra és újra csörgött.
– Az anyám az – mormolta.
– Ez érzelmi zsarolás – felelte Eszter csendesen. – Nem fogják abbahagyni.
A csengés nem halkult, makacsul betöltötte a szobát, mintha nem akarna véget érni.