– …nem hívott senkit a lakásba. A riasztó jogosan jelzett – zárta rövidre a rendőr. – A meghatalmazott úton van, hozza a papírokat.
Amikor Judit belépett az ajtón, Ilona hirtelen talpra ugrott a padról.
– Juditkám, mondd meg nekik! Magyarázd el, hogy mi nem idegenek vagyunk! Eszter csak elfelejtett szólni, tudod, milyen szétszórt…
Judit végigmérte a nagynénjét, tekintetében hideg undor csillant, mintha valami kellemetlen foltot látna a kövön.
– Eszter egyáltalán nem feledékeny. Pontosan tudta, mire számíthat. Előre gondolkodott.
– Hogy beszélhetsz így?! – csattant fel Katalin élesen. – Egy család vagyunk!
– A család nem feszíti fel pajszerrel az ajtót – vágott vissza Judit metsző hangon. – Eszter nem vonja vissza a feljelentést. Annyit sikerült elintéznem, hogy ne induljon eljárás, ha most azonnal leadják a kulcsokat, és soha többé nem mennek a ház közelébe.
Ilona vállai megereszkedtek. A percekkel korábbi harciasságnak nyoma sem maradt; arcán sértett keserűség ült.
– Nahát… – suttogta rekedten. – A saját anyját rendőrségre küldi. Majd még eszébe jut, amit mondtam.
Két nappal később Eszter telefonja sercegve kapcsolódott egy távoli, északi telepről. A vonal akadozott, a hang tompán érkezett.
– Add el, Judit. A lakást is.
– Eszter, biztos vagy benne? Minden konnektort te választottál ki…
– Nem tudnék ott élni. Most már mindig Katalin émelyítő parfümjét és anya árulását érezném a falak között. Tedd piacra. Az összeget utald a számlámra. Veszek egy házat Pécsen. Messze tőlük. Olyan helyen, ahol még a címemet sem ismerik.
Miután bontotta a hívást, kilépett a lakókocsiból. Amerre a szem ellátott, fehér, hangtalan síkság terült el. A szél jegesen mart az arcába, hunyorognia kellett. Eszébe jutott, hogyan ragasztotta gyerekként szuperragasztóval a szétszakadt cipőjét, és arról álmodott, hogy egyszer nem fog fázni. Most nem fázott. Először érezte igazán, hogy meleg veszi körül. Mert végleg pontot tett a történet végére, és letette azt a súlyt, amely évekig visszahúzta a nyikorgó kempingágyhoz az anyja nappalijában.