– Fiam, azonnal takarítsd ki innen ezt a lányt a vidéki házamból! Nem vagyok hajlandó elviselni! – csattant fel Hajnalka, ellentmondást nem tűrő hangon.
Levente tanácstalanul nézett hol az anyjára, hol a feleségére. Eszter arca sápadt volt, mégis egyenes tartással állt, mintha megmerevedett volna. Csak a táskájának pántját szorító ujjai árulták el, mennyire feszült: az ízületei szinte kifehéredtek.
– Anya, elég – szólalt meg halkan Levente. – Eszter nem megy sehova. Együtt jöttünk, családként, a születésnapodra.
– Család? Ugyan már! – rontott be a szobába Renáta, Levente nővére. – Mitől lenne ő a család része? Egy törtető nő! Csak a karrierje számít neki! A gyerekeit is másokra bízza, ő meg állandóan dolgozik!
– Soha nem volt dadánk – felelte Eszter nyugodtan, egyenletes hangon. – Dolgozom, igen, de a gyerekeimmel is ugyanúgy foglalkozom.
– Hallottátok? – csapta össze a kezét Renáta diadalmasan. – Még büszke is rá! Akkor én mi vagyok? Szerencsétlen? Rossz anya, amiért két munkahelyen robotolok? Mert nincs tehetős férjem?
– Renáta, senki nem mond ilyet – próbálta csitítani Levente.
– Dehogynem! – kiabálta a nő, hangja már-már hisztérikusan csengett. – Ti vagytok a tökéletesek! Főleg a drága feleséged! Neki minden sikerül, minden belefér az idejébe!
Eszter nem válaszolt. Sarkon fordult, és szó nélkül kiment a helyiségből. A nappaliban a gyerekek mit sem sejtve játszottak: Benedek és Lilla a padlón ültek, mellettük Renáta ikrei, Botond és Júlia. Éppen egy bonyolult építményt raktak össze, teljesen belefeledkezve.
– Pakoljatok össze, kérlek – mondta Eszter csendesen. – Hazamegyünk.
– De anya, most érkeztünk – nézett fel csodálkozva Benedek. – A nagyi még a tortát sem vágta fel.
– Tedd el a kockákat a dobozba, jó?
Eszter elővette a telefonját, és taxit rendelt. A keze enyhén remegett, de igyekezett, hogy a hangja nyugodt maradjon. Nem akarta, hogy a gyerekek lássák, mennyire megviseli a helyzet.
Levente megjelent az ajtóban.
– Eszter, talán nem kellene ilyen hirtelen…
– De igen – nézett rá határozottan. – Nem maradok ott, ahol sértegetnek. És a gyerekeinknek sem kell ezt hallgatniuk.
– Persze, menekülj csak! – hallatszott be Renáta hangja a folyosóról. – Te mindig olyan büszke voltál! Neked minden olyan egyszerű!
Hajnalka is kilépett a szobából, és keményen a fiára nézett.
– Levente, ha most elmész vele, ide többé ne tedd be a lábad!
– Anya, ez nem ilyen egyszerű…
– De igenis az! – vágott közbe az asszony. – Hogy nézheted tétlenül, hogy a testvéred egyedül küszködik? Renáta erején felül neveli a gyerekeit, ez a nő meg… szétzilálta a családunkat!
Eszter eközben vállára kapta a táskáját, Lilla kezét finoman megszorította. Benedek már az ajtónál állt a hátizsákjával, benne a gondosan elcsomagolt építőelemekkel.
– A taxi úton van – fordult a férjéhez. – Ha maradni szeretnél, maradj.
– Szó sem lehet róla – felelte Levente eltökélten, és levette a fogasról a kabátokat. – Együtt megyünk.
Renáta megragadta a karját.
– Menjetek csak! Tudtam, hogy ez lesz! Ez a nő ellenünk fordít! Anya, látod? Látod, mit művelt a fiaddal?
Hajnalka látványosan a szeméhez emelte a zsebkendőjét, és keserves zokogásba kezdett. Botond és Júlia ijedten simultak egymáshoz, anyjuk arcát fürkészve.
– Ne idegeskedj, kicsim – sopánkodott Hajnalka Renátát ölelgetve. – Még megbánják ezt!
Levente egy szó nélkül kitárta a bejárati ajtót. Odakint friss, hűvös levegő fogadta őket, az udvaron az almafák ágait lágy szellő ringatta. Eszter ült be elsőként a taxiba, segített a gyerekeknek bekapcsolni az övüket. Levente még egyszer visszapillantott a házra, majd beszállt ő is, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Az autó lassan kigördült a kapun, és a feszültséggel teli csend velük tartott az úton.