Márk megszokta, hogy a húga mindig ott van körülötte, mindent tud róla, és természetesnek vette, hogy ez így marad örökké.
— De hát rokonok vagyunk… — motyogta most teli szájjal, miközben tovább falatozta a marhasültet. — Viszont ez tényleg fantasztikus, Lilla! Komolyan mondom, ritkán eszem ilyen jót. Szabad még egy adagot kérnem? — és már nyújtotta is a tányérját, abban bízva, hogy egy kis dicsérettel majd elsimítja a helyzetet, nevetnek egyet, és túl is lesznek rajta.
Lilla azonban látványosan felállt az asztaltól.
— Szolgáld ki magad. Aztán majd panaszkodj Eszternek, biztos megsajnál — vetette oda hűvösen, és kivonult a szobából.
Nem sokkal később felhangosodott a televízió, majd a zongora éles, csattogó hangja töltötte be a lakást. Lilla idegességében mindig a hangszerhez ült, és válogatás nélkül ütötte a billentyűket. Zenei képzettsége nem volt, hallása sem kifinomult, így a rögtönzött „koncert” inkább hasonlított egy kétségbeesett jelzésre, mint dallamra.
A szomszédban lakó Gergő rosszalló pillantást vetett Kingára.
— Látod, másutt hogy csinálják? — kezdte szemrehányóan. — Az asszony csinos ruhában, kifestve, magassarkúban várja haza a férjét. Tálcán kínálja az italt, falatkával, minden a helyén. Aztán megvendégeli, utána még zenél is neki, hogy jól emésszen. És te? — csóválta a fejét színpadias sóhajjal. — „Töröld le a cipőd!”, „Ne nyúlkálj mindenhez!”, „Főzz krumplit!”, „Vegyél kenyeret!”, „Már megint érződik rajtad a pálinka!”… Egy szavad sincs arról, hogy milyen fáradt vagyok. Nem érted te a férfilélek finomságait, Kinga. Egyáltalán nem.
Kinga karba tette a kezét, és kihúzta magát.
— Tényleg? Te aztán nagy szakértője vagy a saját lelkednek? Ismerem az ilyeneket. Elrohannak a nővérükhöz siránkozni, aztán hazajönnek, mintha mi sem történt volna. Mindenhol kényeztetik őket, mindenhol jó dolguk van. Hát kösz! — legyintett megvetően. — Keress magadnak olyat, aki rajong ezért a „lélekért”! Én lelépek.
Határozott léptekkel az шкафhoz ment, előhúzott egy régi, kopott sarkú bőröndöt. Ez a darab már generációk óta szolgált „menekülő csomagként” a családban: az édesanyja is ezzel költözött el egyszer, sőt a nagymamája is.
— Hová mennél? — fulladozott Gergő, félrenyelve egy falatot.
— Kolostorba! — vágta rá Kinga. — És Lillát is viszem magammal. Boldogulj egyedül!
Pakolni kezdett, határozott mozdulatokkal.
— Nem engedlek el! — tért magához végre Gergő, és megragadta a felesége kezét.
Kinga kiszabadította magát, becsapta a bőrönd fedelét.
— Nem kérdeztelek. Hamarosan jönnek a szüleid, majd feltalálod magad — szólt még vissza, aztán felöltözött, és kiviharzott.
A lépcsőházban Lilla várta, kezében szintén egy táskával.
— Induljunk? — kérdezte Kinga, és gyorsan a férjére pillantott.
— Igen. Vigyázzon a lépcsőn, Kinga néni — felelte Lilla.
Kimentek az utcára, felszálltak az első érkező buszra.
Gergő és Márk három megállóval később érték utol őket. Lihegve, kabát nélkül rohantak fel a járműre, arcuk kipirult.
— Szálljatok le, beszélnünk kell! — súgta kétségbeesetten Márk.
— Ugyan már — vont vállat Kinga közönyösen. — Fordulj el, Lilla. Nem vagyunk kívánatosak számukra.
Az ajtók bezáródtak. A két férfi végül ugyanazon a buszon utazott tovább. Hová? Az mindegy volt, csak a feleségeik közelében maradjanak.
Hosszú percekig csend ült a négyesre. Aztán Lilla odasúgott valamit a mellette ülő idős hölgynek, helyet cseréltek, és átült Márk mellé. A férfi azonnal megfogta a kezét. Kinga szigorú pillantással intett Gergőnek, hogy üljön hozzá.
— Fázom — jegyezte meg színlelt közönnyel. — Ölelj meg… utoljára, mielőtt elválunk. — A szája sarkában huncut mosoly bujkált.
Gergő tétován átkarolta, mintha attól tartana, hogy villám csap belé. Kinga azonban hozzásimult, és békésen lehunyta a szemét.
Márk is magához húzta Lillát.
— Ne haragudj — suttogta a hajába. — Beszélek Eszterrel. Nem lesz több ilyen. Te vagy az egyetlen, Lilla. Senki más nem kell. Mindenedet szeretem. Hallod? Mindent. A közös életünket is.
Kinga és Gergő zavartan elfordultak, amikor a fiatalok csókolózni kezdtek.
…
— Márk! — harsogott a telefonba Eszter hangja másnap. — Mi folyik itt? Üres a hűtőm, takarítani kéne, és te sehol! Munka után azonnal gyere át!
Márk lehunyta a szemét.
— Nem megyek, Eszter. Lillával színházba megyünk.
— Tessék?! Én, a testvéred, egyedül élek, rád áldoztam a fiatalságomat, és most hátat fordítasz? Egy csepp szégyen sincs benned?
— A férfi elhagyja apját és anyját, és a feleségéhez ragaszkodik — felelte halkan. — Egy testté lesznek. És én már mindent megtettem érted, amit lehetett. Ha szeretnél, hétvégén gyere el hozzánk vendégségbe.
A vonal túlsó végén dühös fújtatás hallatszott, majd kattanás jelezte, hogy Eszter letette. Hosszan sírt, aztán előkereste volt férje számát. Talán ő ráér… legalább kiporszívózni.