A fém csikorgása visszhangot vert az üres lépcsőházban, mintha egy pisztolylövés dördült volna el. Ilona, a testes asszony megkopott esőkabátban, megigazította fején a félrecsúszott kendőt, majd még erősebben ránehezedett a feszítővasra. A keze remegett, de nem félelemből – az erőlködéstől rázkódott.
— Anya, biztos, hogy ezt kell? Mi lesz, ha meghallják a szomszédok? — kérdezte idegesen Katalin, az idősebb lánya, miközben ajkába harapott. A babakocsiban ott ült a hároméves Márk, nagy szemekkel figyelve mindent.
— Pszt! — förmedt rá Ilona, és megtörölte homlokát a kabátja ujjával. — Azt mondjuk majd, hogy elhagytuk a kulcsot. Eszter úgyis Pécsen robotol még legalább egy évig, hajt a pénzért reggeltől estig. Minek állna üresen a lakás? Nálunk a panelban egy szobában nyomorogtok a gyerekkel, az jobb talán? Na látod. Költözz be, rendezkedj be nyugodtan. A csekkeket majd én szedem ki a postaládából, senki nem fog kérdezősködni.
Az ajtó végül panaszos nyikordulással engedett. A folyosóról beáramlott a friss festék és az új burkolat száraz illata, meg az a különös, érintetlen csend, ami az üres lakások sajátja. Ilona kihúzta magát, és diadalmas arccal elsőként lépett be a félhomályos előszobába.
— Szép kis palotát csinált magának… — morogta, miközben a falon tapogatózva kereste a villanykapcsolót. — Nézd ezt a laminált padlót, meg a tükröket mindenütt. Az anyjának meg negyven éve ugyanaz a csempe van a fürdőszobában.
A következő pillanatban éles, vijjogó hang hasított a levegőbe. A riasztó fülsiketítően bömbölt fel, olyan váratlanul és erővel, hogy Ilona felsikoltott, és a feszítővas csattanva hullott a világos padlóra. A zaj beleremegett a mellkasukba. Néhány másodperc múlva nehéz bakancsok dübörgése hallatszott a lépcsőn.
— Megállni! Kezeket elő! — ordította valaki a folyosóról.
Ilona dermedten állt a villogó piros fényben, és hirtelen elszédült. A lába mintha gyökeret vert volna, nem engedelmeskedett.
Eszter számára a sértettség íze már az óvodában ismerős volt: kihűlt tejbegríz és csapvíz ízével társult. Amíg Katalin csipkés ruhákat és fényes orrú cipőket kapott, ő mindig az elnyűtt darabokat örökölte. A kitágult pulóvereket, a kopott kabátokat, a nehéz, folyton beázó bakancsokat.
Egyszer, amikor már alig bírta tovább, félénken megszólalt az anyjának, mert a lábbelije ismét szétnyílt az orrán, és szégyellte az iskolában. Aznap este a konyhában álltak egymással szemben, és Eszter érezte, hogy megint ugyanaz a régi, keserű íz gyűlik fel a torkában, miközben erőt vett magán, hogy kimondja, amit már régóta hordozott magában.