— …te jó ég… — folytatta Lilla rendíthetetlen lelkesedéssel.
A meghökkent Márk esetlenül visszaölelte, miközben a folyosón álldogáló Gergő bácsi zavartan krákogott egyet. Lilla látványa tényleg olyan volt, mintha ünnepi fogadásra készülne.
— Jó estét, Gergő bácsi! — súgta Lilla, miután már beljebb tuszkolta a férjét. — Köszönöm Kingának a tányérokat, később visszaviszem őket, ne aggódjanak.
— Persze… rendben… — bólogatott még mindig tanácstalanul az idős férfi.
Márk lassan vetkőzni kezdett. A dzsekije cipzárja makacsul beszorult, ő pedig egyre ingerültebben rángatta a húzókát, közben értetlenül pislogott a feleségére. Lilla eközben felkapott egy előkészített tálcát, és ünnepélyes arccal elé állt.
Gergő bácsi még mindig a küszöbön toporgott, döbbenten figyelve a jelenetet, de Lilla finoman rázárta az ajtót, így kénytelen volt visszavonulni a saját lakásába.
— Kenyérrel és sóval köszöntelek itthon, egyetlen drága férjem — jelentette ki Lilla fennkölt hangon. — Igyál egy kupicával a fáradtságodra, falatozz, amit az ég küldött!
A tálcán tele töltött pohárka állt, mellette vékonyra szelt szalonna, Márk kedvenc barna kenyere, savanyított hagyma és karikára vágott kovászos uborka.
— Na, ne kéresd magad! Fogadd el tőlem!
— Lilla… mi ütött beléd? — hökkent meg Márk.
A cipzár végleg megadta magát, ezért bosszúsan átbújt a kabáton, ledobta, majd lehajolt volna a cipőjéhez, de Lilla már el is kapta a kezét, a poharat a markába nyomta, és leguggolt, hogy lehúzza róla a lábbelit.
— Így ni. A papucsot a radiátoron melegítettem, hogy a lábad, ami átfagyott abban a száguldó járgányban, gyorsan felengedjen. A cipőt majd letisztítom, most ide teszem szépen egymás mellé, hadd száradjanak. Gyere, drágám, vár a vacsora!
Olyan mélyen meghajolt előtte, hogy az ujjai szinte végigsiklottak a parkettán.
Márk többször is megszólalt volna, de Lilla egy pillanatnyi szünetet sem hagyott neki.
— Ülj le! Jaj, a kezed! Előbb kezet kell mosnod! Itt a lavór, itt a törölköző, vedd csak el rólam. Annyira szeretlek, Márk, hogy térdre tudnék borulni előtted. Mondod, hogy megtegyem?
Kérlelően nézett rá. Márk nem tudta eldönteni, valóban engedélyt kér-e a térdelésre, vagy inkább azt szeretné, hogy tiltsa meg neki.
— Ne térdelj — suttogta végül.
— Rendben. Akkor kezdjük az ünnepi lakomát! Előételként saláta. Kóstold meg, isteni lett. Tessék, a szép, aranyszegélyes tányérra szedek belőle.
Bőséges adag majonézes salátát kanalazott a kölcsönkapott porcelánra, majd újra a pohár felé intett.
— A vodkát hűtőben tartottam, ahogy szereted, hogy jéghidegen csússzon le, és kellemesen bizseregjen tőle a gyomrod.
Márk lehúzta az italt, evett néhány falatot. Valóban finom volt, bár az egész helyzet kísértetiesen szokatlan.
Lilla mellette állt, elragadtatott arccal figyelte, ahogy eszik, csettintgetett, bólogatott.
— Ez az én arany férjem! — lelkendezett, kezében vászonszalvétát tartva készenlétben, hátha morzsa hullana.
— Kész? — kapta fel a fejét hirtelen. — Akkor jön a főétel. Zöldséges marharagu. A legegészségesebb alapanyagból, bioboltban vettem, kétezer forint volt kilója!
Egy fedeles cserépedényt húzott ki a sütőből.
— Érzed az illatát? Külföldi recept alapján készült, nem olyan, mint a menzán. Fűszerekkel, titkos praktikákkal…
— Micsoda ár? — szakította félbe Márk, a szemöldöke a homlokára szaladt. — Lilla, nem dúskálunk a pénzben! Miért költesz ennyit? A sertéshús is jó lett volna. Vagy csirke.
— Ne haragudj rám, uram! — zuhant mégis térdre Lilla, és fájdalmasan felszisszent, ahogy a kőpadlóhoz ért. — A te egészséged fontosabb mindennél. Én elvagyok száraz kenyéren is, de téged, a ház urát, királyhoz méltón kell etetnem. Egyél már, kérlek!
Hirtelen felpattant, és zokogni kezdett, a sminkje csíkokban folyt végig az arcán.
— Mi hiányzik még? Piros szőnyeget nem terítettem, mert nem kaptam kölcsön. Az Ignáczéknak van, de nem adták oda, mert az takarja náluk a felszedezett parkettát. Ezüst evőeszközre sem futotta a fizetésemből. De majd igyekszem! Kényeztetlek, masszírozom a sarkad, mindent megteszek…
Márk lassan eltolta maga elől a tányért, felállt, és magasodott fölé, mint egy tanácstalan óriás.
— Most leülünk, és szépen, nyugodtan elmondod, mi ez az egész. Lassan, érthetően. Kezd felforrni az agyam — mondta, és határozottan visszaültette Lillát a székre.
— Hogy mi történt? Inkább te meséld el, mi történt! — ugrott volna fel újra, de Márk tenyere leszorította a vállát.
Lilla ekkor magához húzta a raguval teli edényt, mert magának is szedett, bort töltött a poharába, és kapkodva enni kezdett. Gyorsan rágott, nagyot nyelt, mintha attól tartana, hogy elveszik előle az ételt. Márk némán figyelte, talán attól félt, hogy ha közbevág, félrenyel.
Lilla végül letette a villát, megtörölte a száját, és éles pillantást vetett rá.
— Az a te Esztered… az a méregkeverő… felhív engem, és számonkér… — kezdte remegő hangon, és a levegő egyszerre megfagyott körülöttük.