A lakásban még sokáig vibrált a feszültség, miután az ajtó becsukódott mögöttük. Eszter egy ideig mozdulatlanul állt a nappali közepén. A gyertyák lángja alacsonyra égett, a tányérján a hús már kihűlt, a bor savanykás szagot árasztott. Az este, amely néhány perccel korábban még békésnek és ígéretesnek tűnt, most romokban hevert.
Lassan leszedte az asztalt. A tányérokat elmosta, a serpenyőt beáztatta, a bort kiöntötte a mosogatóba. Minden mozdulata higgadt volt, szinte gépies. Nem akarta, hogy a düh irányítsa. Nem akarta, hogy az indulat döntse el, mit gondoljon.
Amikor végzett, leült a kanapéra, és a sötét ablaküvegen át bámulta az utcai lámpák fényét. A telefonja a kezében pihent. Nem írt Nórának. Nem akart még egy „megmondtam” mondatot hallani. Most csendre volt szüksége.
Körülbelül egy óra múlva fordult a zár.
Márk lépett be. Egyedül.
Az arca sápadt volt, a szája körül mélyebbnek tűntek a ráncok. Levetette a cipőjét, gondosan a fal mellé tette, mintha ezzel is bizonyítani akarná, hogy figyel a részletekre.
— Elvittem a pályaudvarra — mondta halkan. — Visszautazik a nővéréhez. Holnap bemegy a rendőrségre.
Eszter nem szólt.
— Bementünk az őrsre is. Beszéltem az ügyeletessel. Tényleg komoly az ügy. A srác, akit Bence megütött, kórházban van. Nyolc napon túl gyógyuló sérülés.
— Tudom — felelte Eszter tárgyilagosan. — Ilyenkor ez a következmény.
Márk közelebb lépett.
— Megkérdeztem, mennyi az esélye, hogy felfüggesztettet kapjon. Azt mondták, ha első eset, talán. De az is lehet, hogy közmunka vagy pénzbüntetés.
— És?
— És anya tényleg pánikban van. De… — elakadt, majd határozottabban folytatta — nem kértem tőled pénzt. Nem is fogok.
Eszter ekkor nézett rá először azóta, hogy visszajött.
— Ez fontos.
— Tudom.
Leült vele szemben.
— Amikor anya a kést felkapta… — Márk megrázta a fejét. — Akkor valami átkattant bennem. Rájöttem, hogy egész életemben zsarolásban éltem. Sírás, fenyegetés, lelkiismeret-furdalás. Mindig ugyanaz.
Eszter hallgatta, de nem sietett megkönnyebbülni.
— És most más lesz? — kérdezte végül.
— Most én döntök.
— Ezt már mondtad.
Márk nem tiltakozott. Csak bólintott.
— Igazad van. Most bizonyítanom kell.
Csend ereszkedett rájuk. Nem ellenséges, inkább óvatos.
— Hol alszol? — kérdezte Eszter.
— A nappaliban. Ahogy megbeszéltük.
— Rendben.
Márk elindult a kanapé felé, de még visszafordult.
— Köszönöm, hogy nem aláztad meg anyát.
— Nem akartam. Csak határt húztam.
— Tudom.
Az éjszaka nyugodtabb volt, mint az előző. Eszter nem zárta kulcsra az ajtót, de ébren feküdt egy darabig, figyelte a lakás neszeit. Márk nem jött be. Nem kopogott. Nem próbálkozott. Csak a kanapé halk nyikorgása hallatszott egyszer-egyszer, amikor megfordult.
Másnap reggel ő ébredt korábban. Kiment a konyhába, kávét főzött. Márk pár perccel később jelent meg, kócosan, de összeszedetten.
— Jó reggelt — mondta óvatosan.
— Jó reggelt.
Az asztalhoz ültek.
— Ma bemegyek a munkahelyemre, beszélek a főnökömmel — kezdte Márk. — Lehet, hogy kell majd pénz ügyvédre. De azt én intézem.
— Rendben.
— És… ha Bence ide akarna jönni, nem engedem be.
Eszter letette a csészét.
— Nem is jöhet.
— Nem fog.
A hangja most határozottabb volt, mint eddig bármikor.
Délelőtt Eszter dolgozott otthonról. Próbált koncentrálni, de gondolatai újra és újra visszatértek az előző estére. Látta maga előtt Mária arcát, a könnyeket, a kést a kezében. Nem félt tőle. Inkább azt sajnálta, hogy egy felnőtt nő ennyire eszköztelenül kezeli a saját életét.
Dél körül üzenet érkezett Márktól: „Beszéltem egy ügyvéddel. Délután megyek hozzá. Nem kérek tőled pénzt. Csak tudj róla.”
Eszter röviden válaszolt: „Rendben.”
Este Márk fáradtan tért haza.
— Találtam egy ügyvédet. Nem olcsó, de vállalja részletre.
— Jó.
— Azt mondta, ha a sértett megegyezik, enyhébb lehet az ítélet. Megpróbálunk egyezkedni. De ezt is én intézem.
Eszter figyelte az arcát. Nem látta rajta a régi hezitálást. Inkább elszántságot.
— Márk — szólalt meg lassan — én nem fogok közvetíteni köztetek. Nem leszek békebíró.
— Nem is kérem.
— És ha anyád újra idejön?
— Nem jut be.
— És ha sír?
— Akkor is.
A válasz most gyors volt.
Eszter bólintott. Egy apró, alig észrevehető mozdulat.
Aznap este nem volt gyertya, nem volt ünnepi vacsora. Egyszerű tojásrántotta készült. Ketten főzték. Nem értek egymáshoz, de már nem is húzódtak el, ha véletlenül összeért a kezük.
Evés közben Márk halkan megszólalt:
— Tudom, hogy nem bízol bennem.
— Nem.
— De szeretném, ha egyszer újra tudnál.
Eszter sokáig nézte a tányérját.
— A bizalom nem kapcsoló. Nem lehet felkapcsolni csak azért, mert sötét van.
— Tudom.
— Idő kell.
— Várni fogok.
Az este csendesen telt. Nem volt dráma. Nem volt kiabálás. Csak egy törékeny egyensúly, amit mindketten igyekeztek nem felborítani.
Lefekvés előtt Eszter még egyszer végiggondolta a napot. Márk nem mentegetőzött. Nem hárított. Nem kérte, hogy oldja meg helyette. Ez új volt.
De a múlt nem tűnt el attól, hogy most próbálkozik.
Az ágy szélén ülve üzenetet írt Nórának: „Ma nem kérte, hogy fizessek. Ügyvédet keresett. Talán tényleg komolyan gondolja.”
A válasz gyorsan érkezett: „Figyelj. Ne a szavakat nézd. A mintát. Ha a minta változik, akkor van remény.”
Eszter letette a telefont.
A nappaliból halk köhögés hallatszott. Márk még ébren volt.
Eszter eloltotta a lámpát, és a sötétben fekve arra gondolt: most kezdődik az igazi próba. Nem a hangos viták, nem a drámai ajtócsapkodás. Hanem a hétköznapok. A számlák, a döntések, a határok.
És arra is rájött, hogy ezúttal nemcsak Márk vizsgázik.
Hanem ő maga is.