Eszter azon az estén jóval tovább maradt bent az irodában, mint máskor. Az elmúlt napokban egyik helyszínről rohant a másikra, ellenőrizte a kimutatásokat, zárta a negyedévet, és mire péntek lett, úgy érezte, kifacsarták. Mégis, hazafelé menet hirtelen azon kapta magát, hogy most nem egyszerűen lerogyni akar otthon a kanapéra. Valami mást szeretne. Egy estét. Igazit.
Útközben befordult egy nagyobb áruház parkolójába. A húsos pultnál kiválasztott egy gyönyörű, márványozott marhaszeletet – azt a fajtát, amit Márk mindig „túl drágának és feleslegesen flancosnak” nevezett, miközben vendégségben kétszer is szedett belőle. A kosárba került még kéksajt – az, amit rajta kívül senki nem evett meg –, egy palack száraz vörösbor, friss zöldfűszerek, koktélparadicsom, ropogós bagett. Hozzácsapott egy kis olívabogyót, felvágottat, és egy doboz minőségi bonbont is a teához. A bevásárlókocsi kellemesen megtelt, súlya jólesően húzta a karját.
Útközben elképzelte, ahogy hazaér, meggyújt néhány gyertyát, felveszi azt a selyemruhát, amit Márk mindig csak „különleges alkalmakra” tartogatott volna – csakhogy ilyen alkalmat sosem szervezett. Most majd lesz. Leülnek ketten, beszélgetnek, nem a számlákról, nem az anyjáról, hanem úgy igazán. Mint régen.
Amikor belépett a lakásba, sült krumpli szaga csapta meg az orrát, valami nehéz, férfias illattal keveredve. Megtorpant a bevásárlószatyrokkal a kezében. A konyhából Mária hangja harsogott, túlkiabálva a tévét:
— Márk, mondd meg neki, hogy eszébe se jusson átpakolni az edényeimet! Én megszoktam, hogy kéznél vannak. Ez a minimalizmus meg… rendetlenség, nem rend!
Eszter lassan letette a szatyrokat a földre, levette a cipőjét. Márk lépett ki a konyhából, arca kipirult, kezében egy félig megevett szendvics.
— Szia! — vigyorgott. — Meglepetésünk van.
Gyors puszit nyomott Eszter arcára, fel sem tűnt neki, hogy az nem viszonozza. A konyhaajtóban megjelent Mária, vörösre festett hajjal, köntösben, alatta otthonkával. Mögötte Bence, Márk öccse, húszéves, pattanásos, kinyúlt melegítőnadrágban, telefonját bámulva.
— Megjött a háziasszony — dalolta Mária, végigmérve Esztert. — Mi addig berendezkedtünk. Ne aggódj, nem maradunk sokáig. Bence felvételizik, amíg kollégiumot kap, itt húzzuk meg magunkat. Egy-két hónap.
Eszter tekintete Márkra siklott. A férfi elégedetten rágott.
— Fel akartalak hívni, de tudtam, hogy tárgyaláson vagy. Azt hittem, örülni fogsz.
— Örülni? — ismételte halkan.
Bence fel sem nézve félrelökte a vállával, amikor elment mellette a fürdő felé. Percekkel később üvöltő zene rázta meg a lakást.
— Lejjebb lehetne? — kiáltott Eszter, de hangját elnyelte a zaj.
A konyhába lépett. A tűzhelyen sercegett egy zsíros serpenyő, az asztalon felbontott konzerv, száraz kenyérvégek, mosatlan tányér. A gondosan kiválasztott lenfüggöny félrecsúszva lógott, egyik akasztója kiugrott a sínről.
— Vacsoráztatok? — kérdezte nyugodt hangot erőltetve.
— Csak haraptunk valamit — legyintett Mária. — Nem vagyunk kényesek. Bence mondjuk szereti a húst, de majd megoldjuk.
Kinyitotta a hűtőt, hogy berakja a tejet, és észrevette Eszter csomagjait.
— Hűha, mi ez? — emelte ki a steaket. — Ez biztos nem olcsó. Márk, nézd, hogy kényeztet a feleséged!
Márk belekukkantott, elismerően hümmögött.
Eszter szó nélkül visszavette a csomagokat, betette a hűtőbe, és becsukta az ajtót.
— Holnap főzök egy jó levest Bencének — folytatta Mária. — Van nagyobb fazekad? Ezek a tieid olyan picik.
Eszter kiment a hálóba. Az ágyán idegen melegítő feküdt, izzadságszag lengte be a teret. Az éjjeliszekrényen töltőkábel, chipset tartalmazó zacskó, üres üdítős palack.
Márk követte.
— Most mi van? Megsértődtél? Anyu nem marad sokáig. Segítünk Bencének, aztán kész.
— Két szobánk van. Itthonról dolgozom. Szükségem van csendre és rendre.
— Majd lesz rend. Anyu úgyis takarít.
— Az előbb nevezte kupinak az otthonomat.
Márk sóhajtott.
— Ne kezdd. Ők a családom.
— Én is az vagyok.
A férfi türelmetlenül megölelte.
— Te vagy a legfontosabb. Csak egy kis idő.
Visszament a konyhába. Mária hangja átszűrődött:
— Márk, hol a mosópor? Kézzel mostam, de ez a gép túl bonyolult. És mond csak, külön kasszán vagytok? A bevásárlást külön intézi?
Eszter bezárta a háló ajtaját. Leült az ágy szélére, a földre dobta az idegen ruhát. Pár percig csak bámulta a falat, aztán átöltözött.
Amikor Bence vizesen, alsónadrágban végigcsattogott a lakáson, Eszter utána szólt:
— Legközelebb vegyél fel valamit. Ez nem kollégium.
— Mi van? — nézett rá fintorogva.
— Az, amit mondtam.
A nappaliban felbőgött a tévé.
A konyhában Mária már átrendezte a szekrényeket. A felső polcokon az ő lábasai sorakoztak, Eszter bögréi a mosogatóban hevertek, zsírosan.
Eszter kiemelte a saját, repedezett mintájú bögréjét – azt, amelyből gyerekkorában tejet ivott. A peremén a régi lepattanás mellé most egy új repedés is került.
— Ez hogy történt?
— Bence töltött bele kávét, elpattant. Gyenge holmi — vont vállat Mária.
Eszter letette az asztalra. Szótlan maradt.
A nappaliból Márk hangja szólt:
— Anyu, adj enni!
Eszter felállt, a vacsorára szánt csomagokat bevitte a hálóba, az ágyneműtartóba rejtette. A steak, a sajt, a bor – az ő estje.
Visszaült az asztalhoz. Bence vele szemben, telefonját nyomkodva evett, hangosan csámcsogva. Mária kompótot töltött háromliteres üvegből.
— Te nem eszel? — kérdezte.
— Nem vagyok éhes.
Eszter a törött bögrére nézett, aztán a férjére.
— Márk, beszélhetnénk?
— Most? Később jó?
— Most.
A hangjában volt valami, amitől Márk letette a villát. A folyosóra mentek.
— Mikor mennek el? — kérdezte Eszter.
— Ugyan már, előttük ne…
— Mikor?
— Egy-két hónap.
— Két hónap?
— Nem rakhatjuk utcára Bencét.
Eszter hosszan nézett rá.
— Azt szerettem volna, ha megkérdezel, mielőtt idehoztad őket az én lakásomba.
— A miénkbe.
— Az enyémbe. A hitel az én nevemen van, a felújítást én fizettem, még a házasság előtt örököltem.
Márk arca megfeszült.
— Szóval így állunk?
— Úgy, hogy ebben a házban nekem is van szavam.
— Rendben, majd beszélek velük — legyintett, és visszament.
Eszter a hálóba vonult. Később az ágyneműtartóból kivette a steaket, megnézte a márványos hús rostjait, majd visszatette.
Felöltözés nélkül feküdt le, hallgatta a zajt: kanalak csörgése, Bence ordítása, Mária utasításai.
„A tied” — így beszéltek róla.
Csak hajnalban aludt el. Reggel Bence állt az ágya mellett.
— Meddig alszol? Anya kérdezi, csinálsz-e reggelit.
— Kopogni nem szoktál? — ült fel Eszter.
— Minek? Nem vagyok idegen.
Az ajtó csapódott.
Szombat volt. Egy egész nap előttük. Meg talán még kettő hónap.
Eltelt egy hónap.
Eszter a második hét után feladta a napok számolását. A villanyszámla háromszorosára nőtt, az élelmiszer pedig egy napnál tovább nem maradt a hűtőben.
Egy reggel a nappaliból üvöltő tévé hangjára ébredt, amit a fürdőből kiszűrődő zene tetézett. A zaj szinte fájt.
A konyhában reggel nyolckor már sült krumpli és hering szaga terjengett. Márk a nappali kanapéján aludt; az első héten még a hálóban volt, de Mária finom célzásokkal elérte, hogy átköltözzön. „Ne legyetek útban egymásnak” — mondta akkor.
Eszter egyedül maradt a franciaágyban.
A konyhában Mária Eszter selyemköntösében állt a tűzhely előtt, olajjal törölgetve a kezét a drága anyagba.
— Jó reggelt — mondta Eszter, a köntösre nézve.
— Fő a reggeli. Bence nem él müzlin — felelte Mária.
— Ez az én köntösöm.
— Az enyém otthon maradt. Ez meg csak lógott a szekrényben. Nem sajnálod tőlem?
Eszter kinyitotta a hűtőt. Üres. A tegnap vásárolt dolgok eltűntek.
— Hová lettek az élelmiszerek?
— Megettük. Bence növésben van.
— Kettőnkre vettem.
Mária megfordult, a lapátról olaj csöpögött.
— Most számolgatsz? Az anyja vagyok a férjednek!
— Én fizetem a hitelt, a számlákat. Nem bírom öt emberre.
Bence a küszöbön állt, vizesen.
— Ha nem akarsz venni, ne vegyél. Majd eszünk mást.
Márk is megjelent, leült az asztalhoz, mintha mi sem történt volna.
— Beszélnünk kell — mondta Eszter.
A folyosón újra vita kezdődött a pénzről. Márk az anyját védte, Eszter a saját határait.
Aznap délután Eszter elment Nórához. A barátnő figyelmesen hallgatta.
— A lakás a tiéd? — kérdezte.
— Igen. Örökölt, a házasság előtt.
— Akkor jogilag erős vagy. Ha akarod, el tudod érni, hogy elmenjenek.
Este, amikor hazatért, Bence két barátjával sörözött a konyhában. Füst, üres üvegek, hamu mindenütt.
— Ki engedte be őket? — kérdezte Eszter.
Nevettek.
— Takarodjatok — mondta halkan, de határozottan. — Vagy rendőrt hívok.
A fiúk végül elmentek. Bence dühösen nézett rá.
— Mit képzelsz magadról?
— Azt, hogy ez az otthonom.
Később Eszter elővette a rejtegetett steaket. Megsütötte. Gyertyát gyújtott. Leült egyedül.
Mária megjelent az ajtóban.
— Egyedül eszel? — kérdezte felháborodva.
— Igen. Mert én vettem.
Márk belépett, látta a jelenetet.
— Adj egy falatot — nyúlt a tányér felé.
Eszter rácsapott a kezére.
— Nem.
A vita hangos lett. Eszter nyugodtan felsorolta: ő fizet mindent, ők semmit.
Végül bezárkózott a hálóba, ott ette meg a vacsorát. Az íze kiváló volt, a bor keserű.
Másnap reggel Márk ultimátumot adott:
— Vagy bocsánatot kérsz, vagy elmegyek anyával.
Eszter ránézett.
— Menjetek.
Márk nem számított erre.
— Komolyan mondod?
— Teljesen.
A konyhában Mária és Bence is hallotta. Rövid tanácskozás után Márk kijelentette:
— Elköltözünk.
Csomagolni kezdtek. Táskák, bőröndök kerültek elő.
Az ajtóban Márk még egyszer visszafordult.
— Meg fogod bánni.
— Lehet — felelte Eszter. — De ez akkor is az én döntésem.
Az ajtó becsukódott. Bence még odavetett egy sértést, Mária gyűlölettel teli pillantást küldött felé.
A zár kattanása után csend lett. Olyan mély és sűrű, amilyenre hónapok óta nem volt példa. Eszter mozdulatlanul állt az előszobában, és először érezte úgy, hogy a levegő ismét az övé.