Az elmúlt évek terhe most hirtelen értelmet nyert. Mennyi gyanús, késő esti telefonhívás, kiszámíthatatlan munkaidő, megmagyarázhatatlan számlák elegáns kávézókból, ahová őt Balázs sosem vitte el… És mégsem tudta egyszer sem rajtakapni. A férfi mindig olyan ügyesen rendezte a körülményeket, hogy végül Emese érezte magát szégyenkezve, amiért egyáltalán kételkedni mert.
– Ez volt az első alkalom – hazudta Balázs szemtelen nyugalommal. – Fogalmam sincs, mi ütött belém. Mintha valami hirtelen őrület szállt volna meg.
Az „őrület” egy húszéves szállodai alkalmazott volt, akivel Balázs egy vidéki kiküldetés során ismerkedett meg. A lány csinos volt, de ezen kívül nem sok mindent tudott felmutatni. Józan ítélőképességet sem igazán, mert Balázs után jött a fővárosba, és félretett pénzéből kibérelt egy lepukkant szobát. Így aztán többnyire a férfi lakásán találkozgattak – ott legalább lehetett fürdeni, mosni. Emesének ekkor állt össze a kép: ezért futott állandóan a mosógép gyorsprogramon a „vegyes ruhák” helyett.
A lakás Balázs tulajdona volt, még az apjától örökölte a házasságuk előtt. Amikor Emese beadta a válókeresetet, nem maradt más választása: Rékával együtt átköltöztek a nagymamától rámaradt, külvárosi lakásba. A lánya dühöngött, amiért messzebb kerültek mindentől – leginkább az iskolától.
– Költözzetek vissza hozzám – ajánlotta Balázs, mire újabb felháborodott tirádát kapott válaszul. Ebben legalább volt némi elégtétel: Réka gondolkodás nélkül kimondta azt, amit ő már régóta nem mert.
Az első hónapok valóban nehezek voltak. Új útvonalakat kellett kitapasztalniuk, más boltokba jártak, és mindkettőjüknek majdnem egy órába telt beérni a munkahelyre, illetve az iskolába. Lassan azonban kialakult az új rend. Emese idővel állást váltott, Rékát felvették egy olyan főiskolára, amely már jóval közelebb esett. A mindennapi teendők, a számlák, a vizsgaidőszak izgalma nem hagyott sok teret az önsajnálatnak. Mire a nehezén túljutottak, a bánatnak már alig maradt hely az életükben.