„Édes kislányom…”
Elindult felém, karját kitárva, mintha valóban meg akarna ölelni. Egy lépést hátráltam.
– Jó napot, Brigitta – mondtam hűvösen.
– Eszter, kérlek, ne így – szólt közbe Gábor feszülten. – Beszélni szeretnénk. Normálisan.
– Itt nem lehet – feleltem szárazon. – Ez a munkahelyem.
– Akkor találkozzunk máshol – ajánlotta gyorsan. – Üljünk be valahova, egy kávéra.
Végignéztem rajtuk. Láttam rajtuk az elszántságot: nem fognak békén hagyni. Jobb lesz egyszer és mindenkorra pontot tenni a végére.
– Rendben. Egy óra múlva a Fő utcai „Primor” kávézó előtt.
Megkönnyebbülten bólintottak. Brigitta még mosolyt is erőltetett magára, kivillantva az aranykoronáit.
Visszamentem az irodába, leültem az asztalomhoz. A kezem remegett – a dühtől, a régi sérelmektől. Azonnal felhívtam Kingát, és hadarva elmeséltem mindent.
– Eszter, a lakás miatt jöttek – mondta határozottan. – Ne legyenek illúzióid.
– Tudom – sóhajtottam. – Azt hiszik, ugyanaz a naiv nő vagyok, mint régen.
– Egyáltalán nem vagy az. Ne engedj nekik.
Pontosan erre volt szükségem.
A „Primor” egy apró kávézó a bevásárlóközpont földszintjén, állandó nyüzsgéssel. Mire odaértem, már az ablak melletti asztalnál ültek. Tea és sütemény volt előttük, mintha ünnepelni készülődnének.
Leültem velük szemben.
– Hallgatlak titeket.
Gábor kezdte.
– Eszter, tudom, hogy haragszol. Jogosan. Akkor… ostobaságot csináltam. Renátával nem volt komoly, csak fellángolás.
– Fellángolás? – néztem rá hitetlenkedve. – Másfél évig tartó fellángolás?
Brigitta közbevágott:
– A fiam belátta a hibáját. Megbánta. Vissza akar térni hozzád, Eszterkém.
Ahogy rám nézett, láttam a szemében a számítást. Tizenöt éven át alig titkolta, mennyire nem kedvel, most meg hirtelen „Eszterkém”.
– Miért akarna visszajönni? – kérdeztem nyugodtan. – Nincs hol laknia?
Gábor lesütötte a szemét.
– Anyánál vagyok most. Amikor vége lett Renátával, odaköltöztem.
Világos. Az egyszobás panelbe, Brigittához. Valószínűleg ugyanazon a kinyitható ágyon alszik, ahol fiatalon is. És most ott vagyok én, az új lakással.
Milyen kényelmes.
– Mit szeretnétek pontosan? – kérdeztem egyenesen.
Összenéztek. Gábor megköszörülte a torkát.
– Próbáljuk meg újra. Kezdjük tiszta lappal. Megváltoztam. Rájöttem, hogy te vagy az igazi társam. Annyi évet éltünk együtt…
– Aztán elváltunk.
– De vissza lehet csinálni! Mindketten dolgozunk, rendbe jönne minden. Most már van lakásod is…
Ott volt a lényeg.
– Az az én lakásom – mondtam lassan, hangsúlyozva minden szót. – A saját pénzemből vettem. Egyedül.
– Persze, nem vitatom – bólogatott sietve. – Csak… együtt élhetnénk benne. Segítenék, felújítanánk…
– Gábor – szakítottam félbe –, te elhagytál egy másik nőért. Te adtad be a válókeresetet. Elváltunk. Te a saját utadat választottad, én is. Miről beszélünk most?
Brigitta előrehajolt.
– Eszter, nem érted! Gábor teljesen össze van törve. Alig eszik, alig alszik. Hiányzol neki!
Istenem.
Negyvenkét éves férfi, aki elhagyta a feleségét egy fiatalabb nőért, most pedig „össze van törve”.
– Akkor viselje a következményeket – feleltem halkan. – Az ő hiánya nem az én problémám.
– Hogy beszélhetsz így! – csattant fel Brigitta. – Tizenöt évig volt a férjed! Eltartott!
– Elnézést – szorítottam össze a fogam –, de én tartottam el a háztartást. Főztem, mostam, takarítottam. Dolgoztam mellette. Ő mit csinált? A kanapén ült és meccseket nézett.
– Eszter, ne bánts így – próbálta megfogni a kezem Gábor, de elhúzódtam. – Tényleg rájöttem, hogy nélküled nem megy. Egyedül vagyok.
– És szerinted nekem könnyű volt? – remegett meg a hangom. – Amikor elmentél, két hétig képtelen voltam bemenni dolgozni. Sírtam nappal, sírtam éjjel. Te pedig éttermekbe jártál Renátával.
– Bolond voltam – suttogta. – Teljesen bolond.
– Az voltál. És most is az vagy.
Felálltam. Ők is felugrottak.
– Eszter, várj!
– Nincs miről beszélnünk. Éljétek az életeteket. Nélkülem.
Kiléptem a kávézóból, gyors léptekkel indultam el, szinte futva. A könnyek marták a szemem, de nem hagytam, hogy kicsorduljanak. Nem kapják meg tőlem azt az elégtételt, hogy lássák, még mindig fáj.