Milyen keserű, hogy úgy toppantak be az életembe, mintha természetes lenne: most, hogy lakásom van, majd tárt karokkal fogadom őket. Mintha egy ingatlan mindent eltörölne.
Pedig ez a lakás valóban szép. Tágas, világos, élhető. Az első igazi sajátom.
Felszálltam a buszra, és visszaindultam a még bérelt kis lakásomba. A költözést egy hét múlvára terveztem. Az ablak mellé ültem, és bámultam a novemberi várost: szürke volt és átázott, az eső csíkokat húzott az üvegen, az utcák komoran úsztak el mellettem.
Egy pillanatra megfordult a fejemben: talán csak képzeltem az egészet. Talán nem is találkoztunk.
De a telefonom rezgése visszarántott a valóságba. Gábor neve villogott a kijelzőn. Lenémítottam, és hagytam, hogy elhallgasson.
Amikor hazaértem a külvárosi, apró albérletembe – amely ideiglenes volt ugyan, de mégis az én menedékem –, ledobtam a táskámat, és végignyúltam az ágyon. Aztán hirtelen elszakadt bennem valami. Úgy zokogtam, ahogy évek óta nem. A megaláztatás, a harag, a saját gyengeségem fölötti düh mind egyszerre tört rám. Minek mentem el egyáltalán? Miért nem küldtem el őket az első percben?
A telefon ismét megszólalt. Most Kinga hívott.
– Na, mi volt? – kérdezte.
Elmeséltem mindent. Végighallgatott, majd határozottan csak ennyit mondott:
– Jól tetted, hogy elküldted őket. De ne legyenek illúzióid, nem fogják ennyiben hagyni.
– Mire számítsak?
– Bármire. Gábor gyenge. Az anyja viszont… na, ő ragadozó. Nem fognak békén hagyni.
Igaza lett.
Másnap, szombat reggel át akartam menni az új lakásba, hogy lemérjem a falakat tapétázás előtt. Ahogy kiléptem a lépcsőházból, megláttam Brigittát a padon. Egyedül ült. Ugyanabban a kendőben és bundában, mint előző nap. Láthatóan rám várt.
Megtorpantam.
– Mit keres itt?
Felállt, közelebb lépett.
– Eszter, beszélnünk kell. Gábor nélkül.
– Nincs miről.
– Dehogynem. Nagyon is van.
Átfúrt a tekintete.
– Azt hiszed, attól, hogy vettél egy lakást, máris különb lettél mindenkinél?
– Azt gondolom, jogom van úgy élni, ahogy szeretnék – feleltem nyugodtan. – Ennyi az egész.
– És a fiam? Róla megfeledkeztél?
– Ő hagyott el engem – mondtam, és próbáltam nem felemelni a hangom. – Erre emlékszik?
Legyintett.
– A férfiak ilyenek. Botladoznak. Meg kell nekik bocsátani. Én egész életemben megbocsátottam az uramnak, Benedeknek. Harminc évig éltünk együtt.
Igen, együtt. Emlékeztem rá. Benedek ivott, kiabált, Brigitta pedig tűrt – és büszke volt rá. Engem is erre nevelt: „Eszter, a feleség dolga, hogy összetartsa a családot, akkor is, ha fáj.”
Tizenöt évig hittem ebben.
A vége mégis az lett, hogy Gábor az első fiatal nő után ment, aki rámosolygott.
– Brigitta – néztem rá egyenesen –, én semmivel sem tartozom a fiának. Elváltunk. Mindenki éli a maga életét.
– Miféle életet? – csattant fel. – Nálam alszik a konyhában! Negyvenkét évesen! Ez szégyen!
– Az az ő döntéseinek a következménye.
– Akkor fogadd be! Költöztesd magadhoz! Ott a nagy lakásod!
Most már világos volt minden. Ezért jött.
Vegyem vissza. Engedjem be. Oldjam meg az életét.
– Nem – mondtam csendesen.
Az arca elvörösödött.
– Hálátlan nőszemély! Tizenöt évet adott neked!
– Én is tizenötöt neki. És még hármat, mire talpra álltam a válás után. A számla kiegyenlítve.
Sarkon fordultam. Kiabált utánam valamit, de nem érdekelt. Taxit hívtam, és elmentem az új lakásba, Egerbe.
Kinga már ott volt, Márk is segített. Nem volt sok holmim: két bőrönd ruha, egy doboz edény, pár könyv. Tizenöt év házasság után alig maradt valamim. Szinte mindent Gábornál hagytam.
Nem bántam.
Felmentünk a kilencedikre. A folyosó végén azonban megtorpantam.
Az ajtóm előtt, a földön ülve ott voltak mindketten. Gábor és Brigitta. Mint két őrszem.
Kinga és Márk mögöttem dermedtek meg.
– Ez most komoly? – kérdeztem halkan.
Felpattantak. Brigitta szólalt meg először.
– Eszter, látod, segíteni jöttünk! A költözésben!
– Köszönöm, de van segítségem.
– Eszter – kezdte Gábor –, szeretnék melletted lenni. Segíteni akarok. Azt szeretném, ha mi…
– Elég – vágtam közbe. – Menjetek el. Mindketten. Most azonnal.
– Hogy merészeled! – csattant fel Brigitta. – Fél délelőtt itt ültünk, vártunk rád, és te így beszélsz velünk?!