Amikor kiléptem az irodaház üvegajtaján, az óra már majdnem hetet mutatott. November volt, az ég sötét, az utca pedig olyan komor, mintha egy pincébe ereszkedtem volna le. A levegő hidegen csípte az arcomat.
A táskámban halkan összekoccantak az új lakás kulcsai. Az a finom csilingelés különös elégedettséggel töltött el – az enyém volt, kemény munkával kiérdemelt jutalom.
Három év telt el a válás óta. Lépésről lépésre haladtam, minden félretett forinttal közelebb kerülve a célhoz. Nem volt könnyű, de kitartottam.
Egy egyszobás lakás Győrben, a kilencediken, déli fekvésű ablakokkal.
Az én otthonom.
Kizárólag az enyém.
A szolgálati bejárat mellett, közvetlenül a lámpa alatt, egyszer csak észrevettem egy alakot. Gábor állt ott.
A volt férjem.
Másfél éve nem láttam, leszámítva azt az egyetlen alkalmat a bíróságon, amikor kimondták a válást. Akkor zavartnak tűnt, és arról beszélt, hogy majd meggondolom magam, és visszamegyek hozzá.
Nem mentem vissza.
Most zsebre dugott kézzel figyelt. Ahogy a tekintetünk találkozott, rögtön megértettem: tud róla.
A lakásról.
De honnan? Talán Anita fecsegte ki – a volt barátnőm, aki Gábor húgával jár egy edzőterembe. Soha nem volt képes magában tartani a híreket.
— Eszter, várj! — indult el felém.
Megtorpantam. Nem azért, mert beszélgetni akartam vele. Egyszerűen csak álltam, és néztem.
Negyvenkét éves, mégis jóval idősebbnek látszott. Az arca szürkés volt, a tekintete fakó. Ugyanaz a kabát volt rajta, amit öt éve ajándékoztam neki a születésnapjára.
— Mit akarsz? — kérdeztem tárgyilagosan.
— Beszélnünk kell. Komolyan.
— Miről? Minden lezárult.
Közelebb lépett. Látszott rajta az idegesség: kapkodva vette a levegőt, a szeme ide-oda járt.
— Hallottam, hogy vettél egy lakást — mondta végül.
Tehát tényleg erről van szó.
Nem válaszoltam, csak vártam.
— Igaz? — kérdezte reménykedve.
— Mi közöd hozzá? Elváltunk, emlékszel?
— Eszter, ez most nem erről szól… én mindig… — elharapta a mondat végét, majd félrenézett. — Üljünk be valahova. Beszéljük meg normálisan.
— Menj haza, Gábor. Renátához.
Ahhoz a Renátához, aki miatt minden széthullott. A nálam tíz évvel fiatalabb sminkeshez, hosszú lábakkal és túltöltött ajkakkal. Másfél éve költözött hozzá, alig egy hónappal azután, hogy elment tőlem.
Akkor egy hétig sírtam. Aztán összeszedtem magam, és még többet dolgoztam. Hétvégenként egy boltban vállaltam műszakot. Spóroltam.
Az otthonomra.
— Renátával vége — mondta halkan.
Felnevettem. Hangosan, visszhangzott az utcán.
— És mikor történt ez a nagy fordulat?
— Két hónapja. Azt mondta… — megtorpant —, hogy nem felelek meg neki. Társadalmi szempontból.
A nyelvem hegyén volt egy csípős megjegyzés, de inkább lenyeltem. Csak néztem őt, és azon tűnődtem, hogyan élhettem mellette tizenöt évet. Hogyan hihettem el minden szavát? Hogyan főztem neki vacsorát estéről estére, vasaltam az ingeit, miközben vakon bíztam benne?
— Mennem kell — zártam rövidre, és elindultam a buszmegálló felé.
Utánam jött.
— Eszter, kérlek! Hadd mondjam el!
— Nincs mit magyarázni.
A megállóba érve megláttam a közeledő tizenhetest. Felszálltam, az ablak mellé ültem. Ő kint maradt, mozdulatlanul bámult utánam. Amikor a busz elindult, mély levegőt vettem.
A telefonomat előhúzva hét nem fogadott hívást láttam egy ismeretlen számról. Azonnal érkezett egy üzenet is: „Eszter, én vagyok. Találkozhatnánk holnap? Nagyon fontos.”
Töröltem az üzenetet, majd letiltottam a számot.
Másnap dél körül, miközben az irodában iratokat rendeztem, Nikolett, a titkárnőm szólt be az ajtón:
— Eszter, látogatóid érkeztek.
— Látogatók? Kik?
— Egy férfi és egy idősebb hölgy.
Összeszorult a gyomrom. Tudtam, kik azok.
Gábor és az anyja, Brigitta.
Makacs páros, az biztos.
Lementem a hallba. Ott álltak mindketten. Gábor ugyanabban a viseltes kabátban, Brigitta pedig egy kopott barna bundában, fejkendővel. Az arca savanyú volt, mint mindig.
Tizenöt éven át éreztette velem, hogy nem tart elég jónak a fiához. Szerinte Gábor jobbat érdemelt volna, nem egy diplomátlan lányt, mint én.
— Eszterkém, drága gyermekem! — kezdte mézes-mázosan, és egy pillanatra még engem is meglepett ez a hirtelen jött kedvesség.