Korábban egy külvárosi garzonba szólt a bejelentett lakcíme, még az esküvő előttről. Amikor összeházasodtak, egyszerűen átköltözött Emeséhez, de a hivatalos papírokat sosem intézte el.
– Ideiglenes lakcím? – kérdezett vissza a rendőrnő.
– Nincs – felelte Gergő alig hallhatóan.
– Akkor kérem, pakoljanak össze, és hagyják el az ingatlant. A tulajdonos hozzájárulása nélkül nem tartózkodhatnak itt.
– De hát már két éve itt élünk! – csattant fel Réka.
– Ketten? – nézett rá élesen az egyenruhás. – Ön milyen minőségben van jelen?
Réka elbizonytalanodott. Nem volt bátorsága kimondani az igazat, hogy egy nős férfi szeretője.
– Ő… egy barátom – préselte ki magából Gergő.
– A barátnőnek is távoznia kell – zárta rövidre a rendőrnő.
Gergő Emeséhez fordult, kétségbeesetten próbálva alkudozni:
– Emese, adj legalább egy hetet! Össze kell szednem a holmimat, találnom kell valami albérletet…
– A csomagolást most kezdjétek el – felelte higgadtan Emese. – Lakást keresni azelőtt kellett volna, hogy ideköltöztetsz valakit.
– A kulcsokat pedig azonnal adják át – tette hozzá a rendőrnő. – Mindegyiket.
Gergő kelletlenül húzta elő a kulcscsomót. Emese kinyújtotta a tenyerét; a férfi vonakodva beleejtette a fémkulcsokat.
– A pótkulcsokat is.
– Milyen pótkulcsokat? – tettette az értetlent.
– Azokat, amelyeket a lépcsőházban, a virágcserép alatt rejtegettél. Azt hitted, nem tudok róla?
Gergő arca elvörösödött. Zsebéből előhalászott még egy darabot, és szó nélkül átadta.
A költözködés közel egy órán át tartott. Réka hangosan méltatlankodott, időnként jelenetet próbált rendezni, de a rendőrök jelenléte hamar lehűtötte a lelkesedését. Gergő komoran gyömöszölte ruháit és személyes tárgyait a táskákba.
– És a hűtő? – vetette fel hirtelen. – Azt közösen vettük.
– Tudsz róla számlát mutatni? – kérdezte Emese tárgyilagosan.
Számla természetesen nem volt. Ráadásul a készüléket is Emese fizette annak idején, amikor Gergő éppen két munkahely között tengődött.
Amikor mögöttük végül becsapódott az ajtó, Emese a falnak támaszkodott, és lehunyta a szemét.
Csend.
Végre nyugalom a saját otthonában.
Másnap reggel első dolga volt lakatost hívni. A szakember kicserélte a bejárati ajtó zárját, sőt egy plusz biztonsági zárat is felszerelt.
– Nem árt az óvatosság – jegyezte meg munka közben. – Ha bárki megpróbálná felfeszíteni, ez időt ad magának.
Délután Emese a bankba ment. Megszüntette a közös számlákat és bankkártyákat, majd újakat nyitott kizárólag a saját nevére. Gergő ugyan még gyorsan leemelt egy nagyobb összeget az egyik folyószámláról, de a megtakarítások zöme lekötve volt, ahhoz csak Emese fért hozzá.
Hétfőn megindultak a telefonhívások. Eleinte Gergő bocsánatért esedezett, azt állította, mindennek vége Rékával, és hogy számára sosem jelentett semmit. Fogadkozott, hogy bármit megtesz a családért.
Emese szó nélkül végighallgatta, majd megszakította a hívásokat.
Néhány nap múlva a hangnem megváltozott. Gergő már fenyegetőzött: perre viszi az ügyet, részt követel a lakásból, még tartásdíjat is kér, és mindenkinek elmondja majd, milyen ember Emese.
– Próbáld csak – válaszolta higgadtan, majd letiltotta a számát.
Egy hét elteltével a szomszédasszony szólt neki, hogy egy férfi álldogált a ház előtt, és a kapukód felől érdeklődött.
A leírás pontosan illett Gergőre.
Emese az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. A férfi valóban ott állt a pad mellett, cigarettázott, és időnként felpillantott az ablakokra. Amikor észrevette Emesét, intett felé, mintha mi sem történt volna.