Ha András a karjába vette valamelyik fiút hatalmas, kérges tenyerével, a sírás azonnal abbamaradt. A gyerekek mintha ösztönösen megérezték volna benne a biztonságot.
Egy különösen nyirkos, csontig hatoló őszi estén, amikor megállás nélkül verte az eső a tetőt, András csuromvizesen lépett be a házba. Lerázta magáról a kabátjára tapadt vízcseppeket, majd minden bevezetés nélkül megszólalt:
— Pakolj össze, Anna.
A nő ijedten nézett rá.
— Hova?
— Hozzám költöztök. A házam száraz, rendes falak, gázkazán fűt. Két szoba üresen áll. Itt csak átnedvesedik minden, a fiúk megfáznak. Erről nincs vita.
Így kerültek egy fedél alá. Anna meglepetésére az együttélés Andrással egyszerű és nyugodt volt. A férfi nem osztogatott kéretlen tanácsokat, és soha nem éreztette, hogy hálával tartoznának neki. Esténként a tágas, meleg konyhában készítették a vacsorát: krumplit pucoltak, hagymát aprítottak, közben beszélgettek a napról. Anna lassan visszatalált önmagához. Segített az udvaron, késő őszi virágokat ültetett, rendbe szedte a verandát. Rájött, hogy ha valaki levesz a válláról akár csak néhány terhet is, az anyaság már nem kimerítő robot, hanem élhető mindennap.
Egy este, amikor Márkot ringatta a verandán, András kilépett hozzá. Láthatóan zavarban volt, egyik lábáról a másikra állt, és a munkakabátja szélét gyűrögette.
— Anna… nem vagyok a szavak embere — kezdte rekedten. — Tudod, milyen vagyok. Olajszagú, egyszerű fickó. Azt hittem, így élem le az életemet, egyedül a szerszámaim között. De amióta ti itt vagytok… mintha újra otthon lenne ez a ház. Reggelente már nem csak felkelek, hanem van miért felébrednem.
Anna felnézett rá. A tekintete tiszta volt, a korábbi kimerültség eltűnt belőle.
— Te vagy a legbiztosabb pont az életünkben, András. Nélküled nem tudom, mi lett volna velünk.
Eközben a városban Gábor is kezdte megérteni, hogy a szabadságnak ára van. Viktória igényeinek nem volt határa. Új ruhák, kozmetikai kezelések, hétvégi kiruccanások – mindez természetesnek tűnt számára. Gábor fizetése viszont nem követte ezt a tempót, így hamarosan hitelkártyákba menekült. Viktória nap mint nap szemrehányásokkal bombázta.
— Nem maradt rád az a düledező ház a faluban? Tapolca mellett, vagy hol? — kérdezte egy reggel, miközben avokádót kent a pirítósára. — Add el. Normális autót akarok.
— Ugyan, ki venne meg egy romos vályogházat? A telek sem ér sokat… és Anna is ott van a gyerekekkel — próbálkozott Gábor.
Viktória ingerülten csapta le a villáját.
— Még mindig sajnálod azt a vidéki asszonyt? Holnap odamegyünk, megnézem magamnak. Csinálunk pár fotót, és meghirdetjük. Keressen magának másik helyet. Engem ez nem érdekel.
Másnap a kátyús földúton zötykölődtek. Viktória folyamatosan panaszkodott a rázkódás miatt. Amikor megálltak az ismerős porta előtt, Gábor döbbenten nézett körül. A kertet teljesen ellepte a gaz, az ablakokon foszladozó fólia lógott, a kiskapu kiszakadva hevert a sárban.
— És hol van a feleséged? — húzta el a száját Viktória, ügyelve, hogy ne koszolja össze a világos nadrágját. — Ezt még önerőnek sem tudnánk felhasználni.
Gábor tanácstalanul forgolódott. Rossz érzés szorította a mellkasát. Anna elment? Hová mehetett két csecsemővel, pénz nélkül?
— Nézd csak! — bökte oldalba Viktória. — Az ott nem ő?
A szomszédos, gondozott, téglából épült ház kapuján ekkor kilépett Anna. Gábor pislogott. A nő már nem az a megtört, sápadt alak volt, akit utoljára látott.