Anna végül a tornácra húzta ki a két hordozót. A deszkák panaszosan megnyikordultak a súly alatt, mintha bármelyik pillanatban beszakadhatnának. Odabent dohos levegő terjengett, a falakból áradó nedvesség és az évek óta fel nem takarított por szaga keveredett. A kifeküdt kanapén egy darab lehullott vakolat hevert, mintha csak most adta volna meg magát az épület.
Márk éles sírással jelezte, hogy éhes. Néhány másodperccel később Levente is rázendített. Anna lerogyott egy féloldalra billenő sámlira. Ujjai remegtek, ahogy elővette a táskából a cumisüvegeket és a tápszert. Ekkor hasított belé a felismerés: nincs forró víz. A szoba közepén álló öreg kályha úgy festett, mintha egyetlen gyufától darabokra hullana, ráadásul tűzifát sem látott sehol.
— Megfáznak… — suttogta kétségbeesetten, és próbálta egyetlen takaróba burkolni a két síró kisfiút.
Hirtelen csikorogva kinyílt a kapu. Anna összerezzent, és ösztönösen a hordozók elé lépett. Az ajtóban egy magas, kissé görnyedt férfi alakja rajzolódott ki. Olajfoltos munkaruhát viselt, kezét egy szürke ronggyal törölgette.
— Asszonyom, legalább az ablakokat fedje le valamivel — mondta rekedtes, mély hangon. — Úgy huzatol, hogy az udvaromon is érzem.
— Maga kicsoda? — kapaszkodott a sámliba Anna.
— A szomszéd. András — felelte, és beljebb lépett, körbenézve a romos helyiségen. — Láttam, hogy a városi férj kipakolta magukat, aztán sietve elhajtott. A kályhához ne nyúljon. A kémény el van dugulva, fél óra alatt megfulladnának.
— Vizet kellene melegítenem… a babáknak — csuklott el Anna hangja.
András bólintott, szó nélkül megfordult, és kiment. Tíz perc sem telt bele, már vissza is tért. Az egyik kezében hosszú, narancssárga hosszabbítót húzott maga után, amelyet a saját házától vezetett át, a másikban egy vízforralót és egy vödör friss vizet hozott.
— Adja ide az üvegeket — mondta határozottan, miközben csatlakoztatta a vezetéket. — A falban futó kábelekhez ne nyúljon, rég tönkrementek.
Késő estig dolgoztak. András nem faggatózott, nem tett fel tolakodó kérdéseket. Egyszerűen tette a dolgát. Áthozott egy hőlégbefúvót a garázsából, kirázta a kanapéból az évtizedes port, az ablakokra vastag fóliát feszített, apró szögekkel rögzítve, hogy ne süvítsen be a szél.
— Miért segít nekünk? — kérdezte halkan Anna, amikor a fiúk végre elaludtak, és a szobában a gép monoton zúgása mellett érezhetően enyhült a hideg.
András vállat vont, és a bögréből kortyolt.
— Nem viselem el, ha a gyengéket magukra hagyják. Régen a városban autókat újítottam fel, saját műhelyem volt. Aztán… — elmosolyodott, de a tekintete kemény maradt. — A volt feleségem talált magának tehetősebb társat. A műhelyen osztozkodtunk, évekig tartott a huzavona. Végül mindent eladtam, és ideköltöztem. Itt csend van. Szerelgetek, kertészkedem. Kevesebb a hazugság.
A napok lassan, egyformán csordogáltak tovább. Gábor sem szombaton, sem a rákövetkező héten nem jelent meg. Utalt ugyan némi pénzt a számlára, de az összeg alig volt több, mint ami néhány csomag olcsó pelenkára futotta volna. Az üzenete rövid volt: „Rengeteg a munkám. Ne zaklass.” Anna nem hívta vissza. A sértettség helyét tompa, jeges üresség váltotta fel benne.
András viszont minden nap átjött. Hol friss tojást hozott a tyúkjaitól, hol fát hasogatott az udvaron. A kisfiúk hamar megszokták lépteinek ritmusát a tornácon, és amikor meghallották a jellegzetes nyikorgást, már nem sírással, hanem kíváncsi mocorgással reagáltak.