Benedek úgy tartotta a telefont, mintha az mentőöv volna számára.
— Igen, anya? Igen, itthon vagyok. Igen, kiabál. Micsoda? Nem, eszem ágában sincs… Rendben. Jól van, anya. Átadom.
Letette a készüléket az asztalra, majd diadalittas félmosollyal Eszterre nézett.
— Beszélni akar veled. Kihangosítom.
Eszter még tiltakozni sem tudott, amikor a hangszóróból már fel is csendült Mária ismerős, parancsoló hangja, amely nem tűrt ellentmondást.
— Eszter, azt hallom, jelenetet rendeztél. Mi ez az egész?
— Mária — felelte higgadtságot erőltetve magára Eszter. — Tisztában van azzal, mit tett ma?
— Mit tettem volna? — csattant fel sértetten az anyós. — Látni akartam az unokámat. Ehhez jogom van. Az én vérem is, még ha te mindent megteszel, hogy eltávolíts tőlem.
— Kivitte a gyereket mínusz húsz fokba, rendes téli ruha nélkül.
— Ugyan már! — legyintett Mária hallható gúnnyal. — Egy kis hideg még senkinek sem ártott. A gyereknek edződnie kell. Én is így neveltem a fiaimat. Benedek, mondd csak, betegeskedtél valaha gyerekként?
— Nem, anya — válaszolta készségesen. — Soha.
— Na, látod! — kapott az alkalmon Mária. — És miért? Mert nem bugyoláltam őket agyon, mint a mai fiatal anyák. Nyáron is pehelykabátban hordjátok a kölyköket, aztán csodálkoztok, ha egy kis széltől már tüsszögnek.
Eszter az asztal alatt ökölbe szorította a kezét.
— Mária, odakint mínusz húsz fok volt. Lillán egy vékony, lyukacsos sapka és őszi cipő.
— Ne túlozz már! — vágott közbe az anyós. — Tizenöt foknál nem volt hidegebb. És különben is, te szoktattad el a normális időjárástól azzal, hogy állandóan túlöltözteted.
Eszter lassan felállt. Az ablakhoz lépett, ahol a hóvihar vadul csapódott az üvegnek. Néhány másodpercig némán figyelte a kavargó fehérséget, próbálta rendezni a gondolatait.
— Benedek — mondta végül, anélkül hogy hátrafordult volna. — Kapcsold ki.
— Miért tenném? — háborodott fel. — Beszélgetünk!
— Azt mondtam, kapcsold ki.
A hangjában volt valami, amitől a férfi habozás nélkül engedelmeskedett. A vonal megszakadt, Mária hangja fél szóban elnémult.
Eszter lassan megfordult. Az arca szinte szenvtelen maradt, de a tekintete nyugtalanítóan izzott.
— Hány éve vagyunk házasok, Benedek?
— Hét — felelte értetlenül, homlokát ráncolva.
— Hét éve — ismételte halkan. — Ezalatt a hét év alatt végighallgattam több száz kéretlen tanácsot az anyádtól. Hogyan főzzek. Hogyan tartsam rendben a lakást. Mit viseljek. Hogyan neveljem a saját lányomat. Tűrtem. Hallgattam. Azt mondogattam magamnak: idősebb, tapasztaltabb, biztos jobban tudja. De ami ma történt, az már túlment minden határon.
— Eszter, felnagyítod a dolgot…
— Nem! — csapott az asztalra, mire a csészék megzörrentek. — Egyáltalán nem nagyítom fel! Az anyád veszélybe sodorta a gyerekünket. És te asszisztáltál hozzá. Tudtad, hogy ellenzem. Tudtad, hogy Lilla alig gyógyult fel. Mégis azt tetted, amit ő akart. Mert anya mindig tévedhetetlen. Anya mindent jobban tud. Hiszen három gyereket felnevelt.
— És ebben mi a kivetnivaló? — emelte fel a hangját Benedek is. — Anyának valóban több tapasztalata van! Leélt egy életet! Te meg? Orvostól orvosig rohansz, és költöd a pénzt mindenféle fölösleges vizsgálatra! Anyának nem kellettek doktorok, gyógynövényekkel gyógyított minket, borogatással…
— Gyógynövényekkel — ismételte keserűen Eszter. — Borogatással. Tudod, miért élnek ma tovább a gyerekek, mint száz éve? Mert létezik korszerű orvoslás. Védőoltások. Szakemberek. Nem csak nagymamai főzetek és hóban edzés.
— Ne merj így beszélni róla! — robbant fel Benedek.
— Úgy beszélek, ahogy a helyzet megkívánja. Az anyád veszélyes. Annyira meg van győződve a saját igazáról, hogy képes kockára tenni az unokája egészségét, csak hogy bebizonyítsa: okosabb mindenkinél. Te pedig vakon követed. Negyvenévesen sem tudsz egyetlen döntést sem meghozni az ő jóváhagyása nélkül.
Benedek felpattant a székből. Arca elvörösödött, keze ökölbe szorult.
— Elég volt! — ordította. — Nem tűröm, hogy mocskold a családomat! Ha nem tetszik, amerre az ajtó van!
Eszter felnézett rá. Furcsa, mély nyugalom áradt szét benne, mintha egy régóta halogatott felismerés végre formát öltött volna benne.