A kislány egész testében vacogott, és üres, kimerült tekintettel kapaszkodott az anyjába, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont a világon.
Eszter óvatosan lehúzta róla a ruhákat, majd lassan beleeresztette a meleg vízzel teli kádba. Amikor a víz hozzáért a bőréhez, Lilla élesen felszisszent.
— Fáj… — lehelte alig hallhatóan. — A lábam nagyon fáj.
— Tudom, kincsem, tudom — suttogta Eszter, miközben a saját könnyeivel küszködött. — Mindjárt jobb lesz, csak át kell melegedned.
Az ajtóban ekkor feltűnt Benedek. A félfának támaszkodott, karját összefonta a mellkasa előtt, és sértett fölénnyel figyelte őket.
— Megint túlreagálod — jegyezte meg hűvösen. — Semmi komoly nem történt. Kicsit átfázott, ennyi az egész. Felmelegszik, és holnapra el is felejti. Mi gyerekkorunkban a hóba vetettük magunkat, mégsem lett semmi bajunk.
Eszter lassan felnézett rá.
— Benedek, felfogod egyáltalán, mit műveltél? Tudod, hogy ebből komoly baja is lehetett volna? Egy hete még magas láza volt!
— Pontosan! — vágott közbe a férfi, és mutatóujjával felé bökött. — Azért volt beteg, mert burokban neveled. Mária mindig azt mondja, hogy a gyerekeknek át kell esniük betegségeken, így erősödik az immunrendszerük. Te meg minden tüsszentésnél rohansz az orvoshoz, tömöd bele a gyógyszereket, persze hogy nem tanul meg magától védekezni a szervezete!
Eszter hitetlenkedve nézte. Mintha egy idegen állna előtte. Nem az a férfi, aki hét évvel ezelőtt gyengéden megkérte a kezét, aki azt ígérte, mindig mellette lesz. Az a Benedek figyelmes volt és önálló. A mostani inkább hasonlított egy bábura, akinek a zsinórjait egy másik nő rángatja valahol a város túlsó felén.
— Menj ki — mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően. — Hagyd el a fürdőszobát. A lányommal kell foglalkoznom.
— Nem megyek sehova! — csattant fel. — Az én gyerekem is! Jogom van…
— Jogod? — kérdezett vissza Eszter élesen. — Miféle jog? Kockára tenni az egészségét, mert Mária ezt tanácsolta? Átvinni a fél városon a fagyban kabát nélkül? Vakmerő kísérletet csinálni belőle?
— Ez nem kísérlet! Anyám felnevelt…
— Három fiút, tudom. És egyikőtök sem képes dönteni nélküle — vágott közbe Eszter. — Most pedig menj ki, Benedek. Azonnal.
A férfi még tiltakozni akart, de amikor meglátta a felesége tekintetét, megtorpant. Nem hiszti volt abban a pillantásban, nem kétségbeesés, hanem jéghideg elszántság. Végül szó nélkül sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót.
Eszter közel egy órán át maradt Lillával. Lassan visszatért a kislány bőrébe a szín, a remegése csillapodott, és újra megszólalt, bár még erőtlenül. Amikor végre teljesen átmelegedett, Eszter vastag törölközőbe burkolta, bevitte a szobájába, két takaróval betakarta, majd meleg, mézes tejet adott neki. Ott ült az ágya mellett, simogatta a haját, míg a gyerek légzése egyenletessé nem vált.
Csak ezután ment ki a konyhába.
Benedek az asztalnál ült, a telefonjára meredve. A kijelző fényéből egyértelmű volt, hogy üzenetet vált valakivel. Eszternek nem kellett találgatnia, kivel beszél — biztos volt benne, hogy az anyjával. Panaszkodik rá, sajnáltatja magát, és megerősítést kap, hogy igaza van.
— Beszélnünk kell — mondta, és leült vele szemben.
— Miről? — fel sem nézett. — Már mindent elmondtál. Én vagyok a felelőtlen apa, Mária a gonosz anyós, te pedig az egyetlen hibátlan szereplő.
— Nézz rám, Benedek.
A hangjában volt valami, amitől a férfi végül letette a készüléket.
— Mit akarsz hallani? — kérdezte kihívóan. — Hogy tévedtem? Jó, tévedtem. Fel kellett volna adni rá a vastag kabátot. Most már boldog vagy?
— Nem erről van szó — rázta meg a fejét Eszter. — Nem a kabáton múlik. Hanem azon, hogy a hátam mögött intéztétek el. Felhívtad Máriát, megbeszéltétek, mikor nem vagyok otthon, és elvitted Lillát, hogy kipróbáljatok rajta valamit.
— Rajta? — húzta el a száját Benedek. — Ő a mi lányunk. Jogom van úgy nevelni, ahogy jónak látom.
— Nevelésnek nevezed azt, hogy egy frissen gyógyult gyereket kiviszel a dermesztő hidegbe vékony ruhában? — Eszter hangja megremegett az elfojtott dühtől. — Ez nem nevelés. Ez…
Nem tudta befejezni a mondatot. Benedek telefonja rezegni kezdett az asztalon. A kijelzőn a „Mária” név villogott. A férfi olyan sietve kapta fel a készüléket, mintha attól tartana, hogy egyetlen másodperc késlekedés is végzetes lehet.