Eszter a gyerekszoba küszöbén torpant meg. A kiságy üresen tátongott előtte. A takaró félrehajítva hevert, a plüssnyuszi a padlón feküdt, az ablak felső része pedig tárva-nyitva engedte be a csípős januári levegőt. A nő gyomra görcsbe rándult, mintha hirtelen megszűnt volna alatta a talaj.
— Lilla? — szólította halkan, bár pontosan tudta, hogy nem érkezik válasz.
A falióra fél kilencet mutatott. Aznap egy órával hamarabb engedték el a munkahelyéről, mert meghibásodott a fűtés az irodában. Arra számított, hogy a kislánya már alszik, Benedek pedig a nappaliban ül a tévé előtt. Ehelyett dermesztő csend és kihűlt lakás fogadta.
Épp tárcsázni kezdte a férje számát, amikor megszólalt a telefon. A kijelzőn Benedek neve villogott.
— Hol vagytok? — tört ki belőle köszönés helyett. — És Lilla? Miért van jéghideg a lakásban?
— Ne emeld fel a hangod — felelte a férfi ingerülten, ahogyan mindig, amikor kérdőre vonták. — Anyánál vagyunk. Hallod? Máriánál. Minden rendben.
— Miféle „rendben”? Mit kerestek nála ilyenkor? Holnap óvoda!
— Eszter, kérlek, ne kezdd el. Anya látni akarta az unokáját. Csak beugrottunk egy órára, már indulunk is.
A nő ujjai elfehéredtek a készüléken. Mária a város túlsó végében lakott, egy öreg panelházban, az ipartelep közelében. Oda jó esetben is negyven perc az út.
— Elmentetek hozzá mínusz húsz fokban, este? Benedek, Lillának alig egy hete ment le a láza! Az orvos világosan megmondta…
— Mindig csak az orvos! — vágott közbe a férfi lenéző hangsúllyal. — Te semmi mást nem hallasz meg. Anya szerint a gyereknek levegőre van szüksége, nem arra, hogy négy fal között üljön. Erősödnie kell, nem pedig bebugyolálva élni. Úton vagyunk, várj.
A vonal megszakadt.
Eszter a gyerekszoba közepén állt, miközben a szél az ablakhoz csapta a jeges hópelyheket. Ő maga is futólépésben jött haza a metrótól, kabátját az orráig húzva. És most az ötéves lánya, aki épp csak kilábalt egy makacs megfázásból, keresztülutazta a várost pusztán Mária kívánságára.
Másfél óra telt el, mire meghallotta a bejárati ajtó csapódását és a léptek zaját az előszobában. A konyhából lépett ki, ahol hiába próbálta teával felmelegíteni magát. A látványtól megdermedt.
Lilla az ajtó mellett állt, arca sápadt volt, ajkai kékes árnyalatban játszottak. A fején az a vékony, kötött sapka, amit Mária adott neki tavaly újévkor — „olyan csinos, kislányos darab”. A kabátja kigombolva lógott rajta, sál sehol. A lábán őszi cipő, vékony talppal.
— Anyu… — suttogta Lilla.
A gyerek egész teste apró rángásokkal remegett, mint egy megriadt kisállaté.
Eszter azonnal felkapta, magához szorította. A kislány arca jéghideg volt, a keze akár két fagyott ágacska.
— Benedek! — kiáltotta kétségbeesve. — Hol a vastag kabátja? A kesztyűje? A téli sapkája?
A férfi a zárral bíbelődött, kerülte a tekintetét. Pont úgy nézett ki, mint minden alkalommal, amikor Máriától jöttek: egyszerre bűntudatosan és makacsul.
— Anya szerint túlöltözteted — morogta. — Azt mondja, a gyereknek meg kell tapasztalnia a hideget, hogy edződjön a szervezete. Ez így természetes. Mindenki így csinálja.
— Természetes? — Eszter hangja élesen csengett. — Ez szerinted edzés? Beteg gyereket kivinni ilyen hidegbe, rendes ruha nélkül?
— Ne ordíts! — emelte fel a hangját Benedek. — Anya tudja, miről beszél. Három gyereket nevelt fel. Te meg egyet, és úgy óvod, mintha porcelánból lenne. Így aztán minden huzatra érzékeny lesz. Anya szerint…
— Nem érdekel, mit gondol Mária! — vágta rá Eszter. A fürdőszobába sietett Lillával, és megnyitotta a forró vizet. — A lányom jéghideg, te pedig elméletekről beszélsz!
Lilla nem szólt semmit. Ez rémisztette meg Esztert a legjobban. A kislány máskor csacsogott, kérdezett, nevetett. Most csak némán simult az anyjához, teste még mindig remegett, miközben Eszter reszkető kézzel próbálta levenni róla az átnedvesedett ruhákat, és egyre csak attól félt, hogy a hidegnek súlyosabb következményei is lesznek.