— Együtt akartuk. Emlékszel erre, Péter?
— Emlékszem — felelte, de közben elfordította a tekintetét. — Csakhogy anya szerint most léptetnek elő. Többet fogok keresni. És te… talán időzítetted.
— Időzítettem? — tört ki belőlem egy éles, ideges nevetés. — Időzítettem egy terhességet? Hallod egyáltalán, mit beszélsz?
— Anna, nem így akartam mondani…
— Akkor hogy? — jeges bizsergés futott végig a hátamon. — Mit mondott még Mária?
Sokáig nem válaszolt. A csönd egyre súlyosabb lett közöttünk. Végül nagy nehezen megszólalt.
— Azt mondja, fél éve felmondtál. Az én fizetésemből élsz. És neked most kifejezetten jól jön egy gyerek… mert akkor nem tudnék csak úgy kilépni.
Leroskadtam a kanapéra. A lábam egyszerűen nem tartott meg.
— Azért hagytam ott az állásomat, mert közösen döntöttünk így. Te kérted. Azt mondtad, a stressz nem tesz jót, és ha végre megnyugszom, könnyebben sikerül. Erre is emlékszel?
— Igen, de…
— De mi?
— Anya abban nem téved, hogy most teljesen tőlem függsz anyagilag. És ha megszületik a baba…
Nem fejezte be. Nem volt rá képes. De a mondat végét így is hallottam.
— Ha megszületik, akkor mi, Péter? Mondd ki.
— Azt javasolta… hogy a szülés után csináltassunk DNS-vizsgálatot. Hogy… biztosak lehessünk.
A csend fülsiketítővé vált. Néztem őt, és mintha idegent láttam volna magam előtt. Ugyanez az ember fogta a kezemet a meddőségi klinikán. Ugyanez roskadt össze sírva, amikor megint csak egy csík jelent meg a teszten. És egy hete még a konyhában ölelt át, azt suttogva: „Sikerült.”
Most pedig apasági vizsgálatról beszél.
— Menj el.
— Tessék?
— Takarodj innen. Azonnal.
— Anna, félreérted…
— Pontosan értem! — felpattantam. — Három órát ültél az anyádnál, hallgattad, ahogy lehord mindennek, számítónak, aki csapdába akar csalni téged egy gyerekkel. És te hazajöttél, majd a szemembe mondtad ugyanezt. Ezzel választottál.
— Nem választottam senkit. Csak… beszélnünk kellett róla.
— Miről? Hogy megcsallak-e? Hogy más gyerekét hordom? Ezt akarod megbeszélni?
— Ne fordítsd ki a szavaimat. Nem ezt mondtam.
— Akkor mit, Péter? — éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. — Mit akartál valójában?
Nem felelt. Csak állt ott némán. Abban a hallgatásban pedig hirtelen lepörgött előttem az elmúlt öt év. Öt év, amely alatt Mária döntötte el, hova menjünk nyaralni, milyen autót vegyünk, melyik lakás „megfelelő”. Ezt az albérletet például nem tartotta elég jónak, mégis kivettük — ez volt az én apró lázadásom.
Öt év, amikor esténként felhívott, és megkérdezte: „Mit főztél Péterkémnek? Ő kényes gyerek, oda kell figyelni.” Öt év, amikor tűrtem, mert szerettem a férjemet, és hittem benne, hogy egyszer mellém áll.
De most nem mellém állt.
— Menj vissza anyádhoz. Úgyis ott van a helyed.
— Anna…
— Menj. Vagy én megyek el innen, és most rögtön.
Húsz perc alatt összeszedte a ruháit. Én a konyhában ültem, az ablakot bámulva. Amikor kilépett az ajtón, még csak vissza sem nézett.
Az ajtó csattanása után síri csend maradt. Egyedül maradtam a lakásban.
Három napig ki sem mozdultam. Péter nem keresett. Én sem őt. A kanapén feküdtem, a hasamat simogattam, és próbáltam elképzelni a jövőt. Milyen életet szeretnék a gyerekemnek. Milyen családban akarom felnevelni. Elég lesz-e a félretett pénzem legalább az első években. És vajon képes lennék-e még évtizedeken át hallgatni, ahogy Mária mindenbe beleszól, még abba is, hogyan nevelem a saját gyermekemet.