A két csíkot bámultam, és képtelen voltam felfogni, amit látok. Annyira remegett a kezem, hogy a teszt majdnem kicsúszott az ujjaim közül. Terhes vagyok. Péterrel három hosszú éven át vágytunk erre a pillanatra. Három év orvosi vizsgálat, eredmények, reménykedés és csalódás után végre megtörtént.
Kirohantam a fürdőből. Péter a konyhában ült, kávéval a kezében.
— Péter, nézd meg.
Átvette tőlem a tesztet. Először a csíkokat figyelte, aztán rám nézett. Az arcán lassan olyan mosoly jelent meg, amilyet már nagyon rég nem láttam.
— Ez… igaz? — kérdezte halkan. — Biztos vagy benne?
— Teljesen — bólintottam.
A következő pillanatban a konyha közepén öleltük egymást, és éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon.
— Egyelőre ne mondjuk el senkinek — szólalt meg végül Péter. — Várjunk még egy kicsit. Az első három hónap mindig kockázatosabb. Győződjünk meg róla, hogy minden rendben.
Igaza volt. Én is szerettem volna, ha ez az öröm először csak a miénk marad. Legalább egy rövid ideig.
Egy hétig senkinek sem szóltunk. Szinte lebegtem a boldogságtól. Időnként automatikusan a hasamra tettem a kezem, és elképzeltem a jövőt. Péter figyelmesebb lett, mint valaha. Vitaminokat hozott, és időpontot foglalt a nőgyógyászhoz két hét múlva.
Aztán egy este megszólalt a telefon. Mária volt az.
— Péterkém, hogy vagy? Sütöttem egy almás pitét, a kedvencedet. Ugorj be érte este.
Péter arca azonnal megfeszült. Mindig így reagált, amikor az anyja hívta.
— Anya, ma nagyon fáradt vagyok. Nem lehetne hétvégén?
— De hát kifejezetten neked készítettem! És beszélnünk is kell. Fontos dologról.
Péter sóhajtott.
— Miről?
— Gyere el, majd személyesen elmondom — felelte Mária, és bontotta a vonalat.
Péter egyedül ment. Én otthon maradtam, vacsorát készítettem, és azon gondolkodtam, milyen furcsa az egész. Mária általában mindkettőnket hívott — bár inkább csak Pétert, én inkább megtűrt kísérő voltam mellette.
Három óra telt el, mire hazaért. Sápadt volt és szótlan.
— Mi történt? — kérdeztem.
— Semmi — felelte röviden, és elment mellettem anélkül, hogy megcsókolt volna.
Utánamentem a szobába.
— Péter, mit mondott az édesanyád?
Az ablaknál állt, háttal nekem.
— Ő… tudja.
A gyomrom görcsbe rándult.
— Mit tud?
— Hogy babát vársz.
Nem jött ki hang a torkomon. Senkinek nem szóltunk. Még a szüleimnek sem.
— Honnan?
— Állítólag Dóra látott a patikában, amikor tesztet vettél. És elmesélte anyának.
Dóra. A unokatestvére, aki a közeli gyógyszertárban dolgozott. Teljesen megfeledkeztem róla.
— És mit szólt hozzá? — kérdeztem, bár belül már éreztem, hogy nem akarom hallani.
Péter elfordította a tekintetét.
— Aggódik. Miattam. Miattunk.
— Aggódik? Inkább örülhetne.
— Szerinte túl korai. Azt mondja, anyagilag nem állunk készen. Nincs saját lakásunk, albérletben élünk. Egy gyerek óriási felelősség.
— Három éve várjuk ezt a gyereket — éreztem, hogy forr bennem a düh. — Három éve, Péter.
— Tudom — húzta végig a kezét az arcán. — Ezt mondtam neki én is. De ő… azt szeretné, ha átgondolnánk.
— Mit kellene átgondolnunk? — a hangom idegenül csengett a fülemben.
Nem válaszolt. A csendje mindennél beszédesebb volt. Hirtelen összeállt bennem a kép: miért maradt ott három órán át, miért jött haza ilyen sápadtan, és miért nem mer rám nézni.
— Mondott még valamit — jelentettem ki halkan.
Péter nagyot nyelt.
— Anna, kérlek… anya csak túlságosan ideges lett. Olyasmiket mondott, amiket nem gondolt komolyan.
— Mit mondott? — léptem közelebb hozzá.
Rám nézett. A szemében valami új volt. Valami, amit még soha nem láttam benne: bizonytalanság.
— Azt állította, hogy te… szándékosan estél teherbe. Hogy így akarsz magadhoz kötni.
Megdermedtem. Levegőt sem vettem, csak néztem a férfit, akivel öt éve éltem együtt.
— Szándékosan? Hiszen három éven át próbálkoztunk, közösen akartuk ezt a gyereket.