A negyedik napon végre érkezett egy üzenet: „Beszélnünk kell. Este átmegyek.”
Péter csokor rózsával állított be. A kedvenceimmel. Az arca feszült volt, a tekintetében bűntudat ült.
– Anna, kérlek, bocsáss meg – kezdte már az előszobában. – Hülye voltam. Nem lett volna szabad anyára hallgatnom. Nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam. Hiszek neked. Tudom, hogy a baba az enyém. Semmiféle vizsgálatra nincs szükség.
Elvettem tőle a virágot, vízbe tettem, aztán leültem a kanapéra.
– Ülj le.
Mellém telepedett, át akart ölelni, de finoman elhúzódtam.
– Az elmúlt három napot Máriánál töltötted? – kérdeztem.
Bólintott.
– Beszélt rólam?
Egy pillanatig hallgatott.
– Igen. De nem hagytam. Megmondtam neki, hogy téved.
– Tényleg? És ő mit szólt?
– Azt, hogy rossz döntést hozok. Hogy még megbánom. Hogy csak kihasznállak.
– És te?
– Ide jöttem. Téged választottalak, Anna. Minket választottalak.
Felálltam, bementem a hálóba, elővettem a bőröndöt, és elkezdtem belepakolni a ruháimat.
– Mit csinálsz? – ugrott utánam.
– Elmegyek a szüleimhez. Ott maradok a szülésig. Aztán majd meglátjuk.
– Várj! – megragadta a csuklómat. – Hallottad, mit mondtam? Téged választottalak!
Kiszabadítottam a kezem.
– Három napig az anyádnál voltál. Most ideállítasz virággal és szép szavakkal. De holnap újra felhív. Holnapután süt egy sütit, hogy legyen miért átugranod. Egy hét múlva kitalál valamit, amiért „muszáj” odamenned. És te menni fogsz. Ő pedig csepegteti tovább a mérget. Hogy én milyen vagyok. Hogy mennyire nem illek hozzád. Hogy a gyerek talán nem is a tiéd. És egyszer csak megint ugyanazzal a kétellyel a szemedben állsz majd előttem. Én így nem akarok élni, Péter.
– Nem fogom hagyni – sápadt el. – Nem hallgatom tovább.
– Öt éve hallgatod – pakoltam tovább. – Öt éve ő dönt helyettünk. Hová utazzunk, mit vegyünk, hogyan éljünk. Egyszer sem mondtál neki nemet. Egyszer sem.
– Most megteszem! – emelte fel a hangját. – Itt és most. Előtted. Megmondom neki, hogy ne szóljon bele a házasságunkba.
Megálltam, ránéztem.
– Valóban?
– Igen.
Elővettem a telefonomat, a kezébe adtam.
– Akkor hívd fel.
Rám nézett, majd a kijelzőre.
– Most azonnal?
– Most – ültem le az ágy szélére. – Mondd meg neki, hogy ez a mi családunk. A mi gyerekünk. A mi életünk. Hogy csak akkor láthatja az unokáját, ha megtanul tisztelni minket. És ha még egyszer pénzéhesnek nevez vagy kétségbe vonja, hogy te vagy az apa, akkor többé nem találkozik velünk. Soha. Mondd ki ezt, Péter. Itt, előttem.
Ott állt a készülékkel a kezében. Láttam, ahogy elfehéredik, az ujjai remegnek.
– Anna, talán nem most kellene… Beszélek vele később, nyugodtabb körülmények között…
– Nem. Vagy most, vagy soha. Nem tőled megyek el, hanem abból az életből, ahol én mindig csak a harmadik vagyok. Ahol az első nő az anyád, az én szavam pedig semmit sem ér. Ahol az érzéseimet félresöprik, mert Mária úgy gondolja.
Felálltam, a táskát a vállamra vettem.
– Dönts. Vagy most felhívod, vagy elmegyek. Végleg.
A telefonra meredt, aztán rám. A keze reszketett.
– Nem megy – suttogta.
– Dehogynem. Csak nem akarod. Mert attól félsz, hogy anyádnak fájna. Az nem számít, hogy nekem fáj?
A kilincsre tettem a kezem.
– Állj! – tört meg a hangja. – Rendben… Felhívom.
Lassan bepötyögte a számot. Bekapcsolta a kihangosítót.
– Péterkém! Milyen jó, hogy hívsz, épp beszélni akartam veled…
– Anya, most hallgass – vágott a szavába.
A vonal túlsó végén hirtelen csönd lett. A levegő szinte megdermedt körülöttünk.