– Falun élnek. Erikát sosem kedvelték, már az elején figyelmeztettek, hogy ne vegyem el… Később magam is rájöttem, igazuk volt. De nekik erről nem beszélek. Megoldom egyedül. Kivettem a szabadságomat, félretettem némi pénzt. Erika nem is tudott róla.
Anna figyelmesen hallgatta, majd halkan így szólt:
– Nagyon helytállóan gondolkodik. Holnap a körzeti rendelőből kimegy önökhöz egy védőnő, segíteni fog. Nem marad magára.
– Nem aggódom! – felelte Péter határozottan, és szorosabban ölelte magához a kisfiát.
A hangja magabiztos volt, a tekintetében mégis ott bujkált a bizonytalanság.
Anna egész nap nem tudta kiverni a fejéből őket. Vajon boldogulnak? Sikerül megnyugtatnia a babát? Újra és újra azon kapta magát, hogy csodálattal gondol a férfira. Nem sokan vállalják, hogy egyedül nevelnek fel egy újszülöttet. Még az is megfordult a fejében, hogy felhívja, csak hogy érdeklődjön.
Ekkor eszébe jutott a buszon látott kisfiú. Ugyanolyan tiszta, nyílt tekintete volt, mint Péternek. A gyerek derűsen mosolygott a világra, pedig tudta róla, hogy nem könnyű a sorsa – mindkét szülője siketnéma, szerény körülmények között élnek. Mégis sugárzott belőle az öröm.
Anna akkor értette meg igazán: a jóság nem pénz kérdése. Vagy ott él valakiben, vagy teljesen hiányzik belőle.
Ha neki adatna meg az anyaság… gondolta elérzékenyülve. Mindig is rajongott a gyerekekért, ezért választotta ezt a hivatást. Egy új élet érkezése minden alkalommal csodával ér fel.
A műszak lassan véget ért. Már épp tárcsázni készült Péter számát, amikor a telefonja váratlanul megcsörrent.
– Anna, Péter vagyok… – szólt bele zavartan. – Nem tudom, emlékszik-e rám… biztos sok páciensük van…
A háttérben kétségbeesett csecsemősírás hallatszott.
– Péter, mi történt?
– Nem eszik… csak sír, megállás nélkül. Fogalmam sincs, mit csináljak.
– Mondja a címet. Indulok, épp most végzek.
Ahogy sietett feléjük, ismét felderengett benne a buszos kisfiú arca, és szinte hallotta a hangját:
„Köszönöm! Maga olyan kedves! Kívánom, hogy legyenek gyerekei!”
Gyerekei…? – futott át rajta különös, meleg borzongással. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Csak udvariasság volt, semmi több.
Mire odaért, még csengetnie sem kellett – Péter már az ajtóban állt.