– Igen… talán túlságosan is elvhű – sóhajtott Ilona, és tekintetében különös árnyék suhant át.
– Az ilyen lányokat nem kíméli az élet – tette hozzá csendesen. – Amikor Nóra ráébredt, hogy gyermeket vár, elhatározta, hogy nem szól Gábornak semmit. Úgy döntött, egyszerűen eltűnik az életéből, megszakít minden kapcsolatot. Csakhogy Gábor nem az a fajta, aki könnyen feladja. Hol a lakásánál jelent meg, hol a munkahelyén próbált beszélni vele. Addig járt a nyomában, míg végül észre nem vette, hogy a lány állapotos.
Akkor azt mondta, örül a babának. Ugyanakkor a családját sem akarja elveszíteni – az is fontos számára. A fia akkoriban kamaszodott, nehéz korszakát élte, és Gábor szerint szüksége volt az apjára. Azt kérte Nórától, engedje meg, hogy mellette maradjon, segítse őt és a kislányt, és láthassa felnőni Emesét.
– Ez így helyes… egy apának részt kell vállalnia a gyermeke életében – suttogta Katalin alig hallhatóan.
Ilona aggodalmasan figyelte.
– Biztos, hogy jól van? Nagyon sápadt. Kinyitom az ablakot, és talán jobb lenne, ha lefeküdne egy kicsit.
– Igen… talán jobb lesz, ha lepihenek – felelte Katalin.
Az oldalára fordult, a fal felé. Olyan rosszul volt, mintha kitéptek volna belőle valamit. Sírt volna, zokogott volna, de a könnyei elapadtak. Csak egy égető, szorító fájdalom maradt a mellkasában, valahol mélyen.
Mindaz, amit eddig rendíthetetlennek hitt az életében, egyetlen pillanat alatt omlott össze. Amire büszke volt, amiben hitt, kártyavárként dőlt romba. Gábor régóta hűtlen hozzá. Sőt, máshol gyermeke is született – egy kislány. Ezt felfogni is képtelenség volt. És ő? A feleség? És Márk, a fiuk? Ők hová kerültek ebben az új felállásban? – zakatolt benne a kérdés.
De igenis számítanak – jutott eszébe keserűen. Hiszen Gábor azt mondta Nórának, hogy a családja fontos, és nem hagyja el őket. Milyen különös logika ez!
Amikor búcsúztak, Katalin elkérte Ilonától Nóra címét.
– Annyi szépet mesélt róla ma. Egy városban élünk, miért ne ismerkedhetnénk meg? Talán még jó viszonyba is kerülünk – mondta lesütött szemmel.
– Hogyne, kedvesem, már írom is – válaszolta készségesen Ilona.
Egy hét múlva Katalin egy idegen ház udvarán állt, a fák takarásában. Onnan figyelte, ahogy a fényképről ismert fiatal nőhöz odalép a férje, és gyengéden magához öleli. Látta, milyen boldogan fut hozzá a nagy, kék szemű kislány. Ritkán láthatja az apját, minden mozdulatán érződött az öröm. A gyermek semmiről sem tehetett – egyszerűen csak szerette az apját.
Katalin azt is tisztán látta, mennyire felszabadult Gábor ezen a találkozón. Már nem is emlékezett, mikor látta utoljára ilyen őszintén mosolyogni.
A döntés váratlanul, mégis magától értetődően született meg benne. Olyan világos volt, hogy nem maradt helye kételynek.
Szeretetet nem lehet kötelességből adni. És boldognak sem lehet parancsra lenni. A boldogság vagy jelen van, vagy hiányzik – nincs köztes állapot. A kötelesség és a család más természetű dolog.
Aznap este, amikor Gábor hazaért, Katalin közölte vele, hogy beadja a válókeresetet.
– A fiunk már felnőtt, hamarosan saját életet kezd. Én pedig még nem érzem magam öregnek. Nem tudom, lesz-e még esélyem újrakezdeni, de ez most nem is lényeges. Egyszerűen nem akarok tovább hazugságban élni.
Gábor próbált érvelni.
– Kati, ne tedd ezt. Tudom, felelősséggel tartozom értetek, érted és Márkért. Ezért vagyok veletek, ezért maradtam mindvégig. Most, hogy tudsz Nóráról és Emeséről, mi változott? Ugyanúgy itt vagyok, szeretlek benneteket, gondoskodom rólatok. Nem készülök elhagyni titeket.
– Szeretsz? Így nevezed ezt? – csóválta a fejét Katalin. – Mire volt jó ennyi hazugság? Ott van egy kislány, aki nélküled nő fel, és mi is mind szenvedünk ebben a színjátékban.
Nem sokkal később különváltak. Gábor hivatalosan is elvette Nórát, és törvényesen elismerte Emesét a lányának.
Katalin egyelőre egyedül él. A volt férje árulása még mindig fáj, de nem mondott le arról a reményről, hogy egyszer talál valakit, akiben újra feltétel nélkül megbízhat.